November 19,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Vendégírás: A Fidesz alattvalókat akar, és meg is kapja őket

Ami a legrosszabb ebben a mostani, Orbán nevével fémjelzett rendszerben, és ami – mutatis mutandis – a legrosszabb volt a kommunista rendszerben is, az a lassú, de megállíthatatlan, a lelkeket felzabáló folyamatos lecsúszás, szétrohadás. Nem egy mindent elsöprő kataklizma történt velünk, ami egy pillanat töredéke alatt forgatta fel addigi életünk, nem áradás, cunami, tűzvész; a kőszirtet a hegyről a völgybe nem eget-földet rázó mennydörgés döntötte le, hanem a lassú rohadás. Ha valami természeti katasztrófa történt volna, akkor talán még emlékeznénk arra, honnan jutottunk hova, akkor talán tudnánk, hogy ahol most az a kőhalom van, ott vár állott egykoron. Ezt a lassú lecsúszást a magyarok többsége egyszerűen nem érti, talán nem is érzékeli. Nem akar tenni ellene, pontosabban nem is tudja, hogy tehetne ellene. Összehúzza magát, meghunyászkodik.

„Én majd megértem, ha nem is mondod
Hogy a széllel szembe nem lehet”

Büszkén mondjuk magunkról, hogy a magyar a jég hátán is megél; nem is gondolva arra, hogy ez persze jelenthet találékonyságot, ravaszságot, de jelenthet ugyanúgy opportunista kényelmességet, lustaságot, inkább alkalmazkodnunk minden körülményhez, semmint hogy változtatnánk rajta; ki-ki döntse el, melyik értelmezés a találóbb!

Az út végén, ahol kanyarodunk, van egy dinnye nagyságú kátyú. Megszoktuk már, tudjuk, hogy ki kell kerülni, figyelmeztetjük rokonainkat és üzletfeleinket, esetleg virágot ültetünk bele. Ilyenfajta tényleges és szimbolikus kátyúk mindannyiunk életében vannak; szépen, csöndben megtanulunk velük együtt élni. Kicsit ez is rosszabb, kicsit az is. Túlélünk. Mindent túlélünk. Mindig túlélünk. Nem kell mindennap húst enni. Majd teszünk rá egy foltot. A bátyádé pont jó rád. Elég kéthavonta meglátogatni a nagymamát. Mikor van az akció a turkálóban?

Amikor a gyereket bevisszük az óvodába, iskolába, az ajtóban mosolygó dadus, tanító várja. Amikor az orvosnál végre sorra kerülünk, akkor ott egy felkészült, udvarias szakember fogad. Ha éppen nem gyullad ki alattunk a metró, a busz, még akár célhoz is érhetünk. Azzal hitegetjük magunkat, hogy nincs itt semmi probléma, lám, működik itt minden!

„Megy a bicikli, ha jó a lejtő
Te csak kapaszkodj a nyeregbe
És ha ráz egy kicsit, ne szólj semmit
Hiszen rosszabbul is mehetne”

Az ünnepek alatt egy apróság gondolkodtatott el nagyon. A Belvárosban parkoltam, a házfalakon A4-es méretű, szépen laminált feliratok voltak kiragasztva szemmagasságban, sarokról sarokig: „Vigyázat, vakolatomlás! Parkolás csak saját felelősségre!” felirattal. Mit csinál a találékony, a jég hátán is megélő magyar? Renovál? Állagot megőriz? Ugyan, dehogy! Kis tacepaókat nyomtat; ezzel részéről a munka elvégezve, felelősség áthárítva. (Van persze egy Kiszelly Zoltán-féle magyarázat is, miszerint ez is csak egy liberális szemfényvesztés, de ezt most elhessegetjük.)

A Fidesznek polgárokra nincs szüksége, nincs szüksége olyanokra, akik tudják, hogy miért mi jár nekik, és ezekért a jogaikért ki is állnak! A Fidesz alattvalókat akar, és meg is kapja őket, hiszen jó érzékkel épít arra, ami lassan nemzetkarakter lesz nálunk: megoldunk mindent helyetted, ne fáraszd, ne törd magad! Nem lesz pont olyan ez a mi világunk, mint amit utazásaid során itt-ott tapasztalsz, (úgysem fogsz utazgatni nemsokára…) lesznek kisebb-nagyobb kellemetlenségek, az igaz, na de fáradoznod sem kell, és meg is védünk a gonosz külvilágtól! Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk! Népszerűségük mutatja, nem is okoskodnak rosszul.

„Hát minek törjük össze kezünk, lábunk
Ha már menet közben ülhetünk
Kár, hogy alig-alig vesszük észre
Hogy már nem megyünk, csak érkezünk”

Az Orbán-rezsim ellenállhatatlanul kvártélyozta be magát a mindennapi életünk minden kis zugába. 2010 után szépen-lassan halkultak el a hangok. Vagy letette a hűségesküt a költő, színész, író, történész, sportoló, akadémikus, politikus, közéleti szereplő, újságíró, vagy a harcot adta fel, és vonult egyfajta emigrációba. Fény nem nagyon látszik az alagút végén, gondoljunk csak az LMP-re, vagy most az ATV-re.

„Mi a győzelemről megtanultuk
Hogy a részvétel a fontosabb
Hogy a vereség is fizet szépen
És a győztes sokkal fáradtabb”

Ott tartunk most már, hogy mikor aztán néha egy-két ember, aki nem ilyennek képzelte a rendet, dühösen az asztalra ver, esetleg ököllel csap bele a zongorába, azt vagy majdnem totális közöny övezi, vagy atrocitások, gúnyolódások érik – nem csak a hatalom részéről! – rákiabálnak: ne ugráljatok, hé, már éppen megszoktam ezt a „kátyút”, miattatok most szokhatom meg az újat! A közvetlen környezetből, barátok, rokonok köréből érkezik gyakran a bírálat, vagy jobbik esetben a féltés, nehogy valami baj legyen az „ugrálásból”, „értem, amit mondasz, Józsikám, de tudod, hogy mennek a dolgok mifelénk”, „ez van, ezt kell szeretni”.

Nyilván minden olvasó ismeri azt a remek Zorán dalt, amiből az idézeteket szemezgettük. Régi vesszőparipám, hogy ennek a dalnak ott lenne a helye a Himnusz és a Szózat mellett nemzeti ünnepeinken, de az utolsó két sornak mindenképpen:

„Jobb nem is jár
Ha nekünk így is jó”

Szerző: Ráczkevy Miklós

adomany

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.