Ott ül megint a fél ország a kurva kisszéken és az ütött-kopott lábasból kanalazza a kegyelmesék maradékát

Kép: ArtsyBee Kép: ArtsyBee

Olvasom, mert felkapta a sajtó. Szívfacsaró így, karácsony előtt percekkel, hogy egy szombathelyi pedagógus levélben fakadt ki az embertelenség ellen. A szemétre dobott hidegtál és az azt megtaláló, nem ritkán éhező fiatalok disszonáns képe nem tudja nem pofánrúgni az embert. Nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Nem szabad.

Mondhatnám – ó, mennyien egyet is értenének velem – hogy hatásvadász történet ez és talán nem is igaz. Miközben pontosan tudom, hogy igaz. És igen, drága, finom lelkű embertársaim! Az élet már csak ilyen hatásvadász szokott lenni alkalmanként. Ilyen rohadtul, végtelenül, szívszakasztóan kurvára demagóg tud lenni a valóság. És tudod, milyen még a valóság? Olyan, hogy üvölteni kell, vagy megőrülni, falhoz vágni a kezedben tartott laptopot. Ordítani kell, hogy menjen mindenki a picsába! Mert mit csinálnak ezek? Mit csinálunk mi? Tudjuk egyáltalán? Látjuk? Felfogjuk?

Hogy a büdös, tetves francban jutottunk ide megint? József Attila régen halott édesanyjának lábaskájáig. Ott ül megint a fél ország a kurva kisszéken és az ütött-kopott lábasból kanalazza a kegyelmesék vacsorájának maradékát. És nem vágjuk a falhoz a kislábast, nem rúgjuk fel a széket, nem fogjuk meg kegyelmesék fejét és verjük bele a terített asztal sarkába. Mert ők egész fazékkal esznek. Mert nekik jár. Édes istenem! Hol járunk mi a törött gerincünkkel, a lehajtott fejünkkel?

Nem, baromira nem azt mondom, hogy mindenkinek ugyanannyi jár. Nem. De a kurva életbe! Észrevesszük, hogy már természetes mindez? Az urak és a nyomorultak. A hétszázezer forintos táska és a 22 800 forintból haldokló nyomorult. A helikopterezés, amit mindenki megengedhet magának és a fűtetlen lakás, vagy a fűtött lakás, a kétkeresős család, a minden hónapban szükségszerűen eszelős számolgatás, hogy most melyik számlát nem fogják tudni befizetni.

A semmihez nem értő, de az iszapos földig pofátlan, pökhendi élősködők a szolgálati autóikkal, közpénzből fizetett lakásaikban, az ilyen-olyan jogcímen a közösből húzott millióikkal. A zsírosbödön mellé bevitt rokonaikkal, kurváikkal. Mert nekik jár. Pusztuljon a többi, aki nem olyan ügyes, aki nem nyalta be magát a hatalomba. Elfogadjuk, hogy urak vannak, kegyelmesék vannak és előfordul, hogy mások éhendöglenek. Ilyen az élet.

Hát nem ilyen! Akkor ilyen, ha a szolgalelkű, tudatlan, nulla önbecsülésű nyomoroncok eltűrik, hogy kifosszák őket. Ennyi istenbarma sehol nincs Európában, azt merem állítani. Svájctól Svédországig, Németországtól Spanyolországig a politikusokat a legelső fára húznák fel azért, amit nálunk hörögve ünnepel a szolgahad. Mi, a mindenre rohadtul büszke, nagypofájú, mindent jobban tudó magyarok, mi tűrjük el, hogy a szánkba szarjanak és még röhögjenek is rajtunk.

És leszarom, hogy mennyire legitim ez a kormány és hány idióta barom választotta meg ezeket a tetveket. Mert akik elmentek és ezekre szavaztak, azok ott csorgatják a nyálukat a köztévének csúfolt világszégyene előtt és mindent, mindent elhisznek, amit ott hazudnak. Mert idióta, beszűkült agyú, a valóságot nyomokban sem ismerő, az összefüggéseket felfogni képtelen barmok. Mert inkább hörögnek és gyűlölködnek és büszkék a magyarságukra, a vallásukra, a rohadt, redvás, büdös nyomorukra, csak azért, mert elhiszik, hogy ők győztek. Elhiszik a penészes, másfél szobás lakásukban, ahonnan nincs tovább, ahonnan akkor fognak kijutni, amikor a hullaszállító lecipeli a zsákot. A lépcsőn, mert a lift sem működik.

Ők elhiszik, mi eltűrjük, hogy bele lehet születni a tutiba, hogy az egyetemről kikerült takony üzleti zseni lett hirtelen, amint benyalta magát az istenkirály családjába. Félanalfabéta senkik élnek főúri életet és nem a tudás, a szorgalom, a tehetség visz előbbre, hanem a helyezkedés, a szervilis lihegés. Ameddig a közösség kirablóinak kölykei külföldön tanulhatnak, ameddig már óvodás korukban százmilliós villák kerülnek a nevükre, addig a többieknek, a többiek gyerekeinek esélyük sincs arra, hogy kitörjenek a nyomorból. Mert semmi nem úgy van, ahogy kellene lennie. Nincsenek egyenlő feltételek. Nem adjuk meg a gyermekeinknek a lehetőséget a tanulásra és az esélyt, hogy rajtuk múljon. A legtöbb, amit megtehetünk értük, hogy átlökjük őket a határon. Menj, menekülj innen oda, ahol elég a szorgalom, a becsületes munka, a tudás. Menj el innen, mert itt neked nincs jövőd!

Miféle ország lett ez? Kegyelmesék kivágják a szemétre azt, amit ők már nem tudnak megzabálni, a mi gyerekeink meg körülállják a kidobott ételt és kerek szemekkel nézik és elhiszik, elfogadják, hogy nekik az nem jár. Mert nem jussuk.

Vége lesz egyszer ennek és ocsmány vége lesz. Ez már régen nem az a helyzet, ami demokratikus úton rendezhető. És lehet hörögni, hogy uszít, lázít az, aki ki meri mondani, leszarom. Igen. Uszít, lázít, jól teszi. Vége lesz egyszer és az szörnyű lesz. De most is szörnyű. És remélem, még meg fogom érni azt az időt, amikor a szombathelyi fiatalok a kuka mellől beülhetnek a szakmunkásképzőbe, vagy az egyetem padjaiba és azok az aljadékok és azok minden pereputtya, akik szemrebbenés nélkül dobják szemétre az ételt és a mások jövőjét, azok a börtönben fognak megrohadni.

Gyalázat, ami ezzel az országgal történik és gyalázat, hogy a gyerekeink jövőjét a szemétben, rothadó krumplihéjak és erjedő joghurtok között látjuk és tűrjük, hogy így legyen.adomany