DÜHÖNGŐ

Mondd csak! Te már nyomoréknak születtél?

Swan Edgar | 2016. December 23, Péntek | 18:57

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nincs emelkedett karácsonyi hangulatom, hagyjuk most kicsit a nagypolitikát, a lenyúlt milliárdokat, beszéljünk valami másról. Több cikkben írtunk egy édesanyáról, aki a rosszul (vagy sehogyan sem) átgondolt rendszer áldozata lenne, ha hagyná magát legyűrni. Nem fogja hagyni. Az egész élete arról szólt, hogy mindenért meg kellett küzdenie, most is csak ez történik. Vagyunk páran, akik segítünk neki, de a neheze rá vár. Nem fut el a nehézségek elől. Nem is tud. Két mankóval nehéz futkosni…

Mint a legtöbb íráshoz, ehhez a cikkhez is jöttek hozzászólások. Emberiek és emberinek nehezen nevezhetők is, vegyesen. Néhány hozzászólóban felmerült egy olyan kérdés, amit első olvasásra meg sem értettem. Töprengenem kellett, mit is akarhat mondani a „kedves” illető. Nem fogom ide másolni a hozzászólásokat, nincs hozzá gyomrom. Nagyjából az volt a mondandójuk, hogy egy sérült ember hogy merészel gyereket vállalni? Kicsit lementem az agyamról.

Elképesztőnek találom az ilyen gondolatnak még a megszületését is. Nem is igazán értem. Akivel kiszúrt az élet, mert eleve mozgásában, vagy érzékszerveiben sérülten jött a világra, esetleg később alakult ki egy baleset, betegség következtében, az az ember többé nem ember? Honnan vesszük a jogot, de a bátorságot is ahhoz, hogy felmerülhessen: ők ne vállaljanak gyermeket? Aztán miért ne? Aki tolószékben éli az életét, az alkalmatlan szülőnek? Miért lenne az? Aki mankóval közlekedik, hiányzik egy végtagja, esetleg nem hall, vagy nem lát, az nem éppen olyan értékes ember, mint bárki más? Micsoda idióta gondolat az ilyen?

Ha valaki sérült, de képes egészséges gyermeknek életet adni, miért is lenne joga bárkinek megkérdőjelezni a szülői alkalmasságát? Meg vagyunk mi teljesen őrülve?

A mozgásában, vagy érzékszervileg korlátozott ember annyiban tér csak el akár tőlem, akár a kedves hozzászólóktól, hogy sokkal nehezebb az élete. Csapdába esett, a teste csapdájába. Belül éppen olyan, mint báki más. Éppen úgy vágyik a simogatásra, örül a tavasznak, élvezi az étel ízét, szereti a zenét, mint az, aki gond nélkül fut a villamos után. Ha valaki mankóval jár, attól még vágyhat arra, hogy szülő legyen. Képes ellátni, szeretni, óvni a gyermekét. Mint bárki más.

Aki nem lát, az pont úgy szerelmes lesz, csalódik, örül, sír, gyászol, mint akinek nincs baj a szemével. Aki nem hall, éppen olyan emberi érzésekkel van megáldva/megverve, mint egy muzsikus, agysebész, pénztáros.

Micsoda beteg dolog úgy gondolni, hogy „ezek” csak kussoljanak és lehetőleg ne akarjanak családot?

Értem én a gondolatmenetet. Sérült – nem kap munkát – nem tud megélni – ne vállaljon gyereket.

Csakhogy…

Nem a sérült embertársainkkal van a baj, hanem a társadalommal és a mindenkori jogi környezettel. Ugyanis ezek az emberek tudnának és akarnak is dolgozni, hasznos munkát végezni, pénzt keresni és a keresetükből eltartani önmagukat és a családjukat. Nem az ő bűnük, hogy erre csak nagyon keveseknek van módja. Nincsenek, vagy csak nagyon korlátozott számban olyan munkahelyek, ahol alkalmazni tudná, vagy akarná a munkáltató azokat, akik egyébként is nehezítve élik az életüket. Kerekesszékben is vígan lehet irodai munkát végezni, telefont kezelni, bármi olyan tevékenységet végezni, ami nem igényel futkosást, létrára mászást.

De a környezetünket mi, egészségesek úgy alakítottuk és alakítjuk, hogy a mozgásában korlátozott emberek eleve ki vannak zárva belőle. A járdák közepére helyezett oszlopok, a lépcsők, a forgóajtók lehetetlenné teszik azt, hogy kerekesszékkel, mankóval eljusson valaki az iskolába. Például. Iskolákat átépíteni, rámpával, vagy speciális liftekkel ellátni sok idős és sok pénz. De megszervezni azt, hogy a nehezen mozgó osztálytársat napi váltásban két markos fiú, vagy lány felvigye a lépcsőn, majd le, nem pénz kérdése.

Gondoljunk csak a rámpa nélküli lépcsősorokra, a magas küszöbökre. Az üzletek beléptető rendszerére, amikor egy forgó valamin kell átverekedni magunkat. Két lábon, fürgén megy a dolog, de mankóval csak nagyon bajosan, kerekes székkel sehogy. Nem fér át.

Gondoljunk az ülő ember számára elérhetetlen kilincsekre. Az üzletek polcai közötti szűk helyekre, amiket lehetőleg tovább szűkítenek a középre pakolt kínálókkal, raklapokkal, dobozokkal.

Naponta kapok idegbajt az egyik (biztosan sok ilyen van, de én ezt látom) bevásárlóközpont mosdójának ajtajára biggyesztett tábla láttán. „Mozgássérült mosdó. A kulcsot kérje a vevőszolgálati pultnál!” A vevőszolgálat az épület túlsó végén, sokszor tíz méterre van. Bottal, mankóval rohadtul messze és oda-vissza meg kell tenni az utat. A vevőszolgálat pultja egy székben ülő ember fejmagassága fölött helyezkedik el. Az alkalmazott nem is látja, hogy valaki ott van. A székben ülő ordíthat nyugodtan, hogy kéri a mosdó kulcsát. A többi ott várakozó ember füle hallatára, mert úgy szép a történet.

Simán fel lehetne szerelni a kulcsnak egy kampót a mosdó ajtaja mellé. Elérhető magasságban. De a tábla mégis ott van, a kulcs pedig nincs. Nem elég, hogy egy bármiben korlátozott embernek sokkal nagyobb energiát igényel az, amit mi rutinból megteszünk, még meg is alázzuk őket ahol csak lehet.

Az úgynevezett „rokkant parkoló”-ban hányszor látunk büdös bunkót, lehetőleg keresztben parkolni? Nem olyan nagy beruházás egy kamera. Bírság, a legmagasabb kiszabható összeggel, a bevételt pedig lehetne akadálymentesítésre fordítani.

Utazni csak bizonyos vonalakon tudnak. Szívem szerint egy csomó embert kerekesszékbe ültetnék és megkérném: jusson el egyik pontról a másikba, közben adjon fel egy levelet a postán, menjen be egy bankba, használjon egy banki automatát, szálljon fel a villamosra, buszra, vonatra, menjen el egy szakorvosi rendelőbe, vegyen egy fagylaltot, menjen fodrászhoz, intézzen el valamit egy hivatalban, vásároljon be.

Apró odafigyeléssel, minimális beruházással emberhez méltó körülményeket teremthetnénk a nehezebben mozgó társainknak, de nem tesszük.

Azt is el tudnám képzelni, hogy az iskolában kevesebb órában gyakorolnák a gyerekek a „Hull a szilva a fáról” című csodás dalt, netán a hittan/erkölcstan tanórán kívüli, választható tárgyként szerepelne az oktatásban és helyette például jelnyelvet tanítanának.

Nagyon sok mindent lehetne tenni azért, hogy a testük állapotának kiszolgáltatott, de minden másban teljesértékű társainknak ne segélyből kelljen megélni, hogy ne alázzuk meg őket napról napra, újra és újra.

Kezdhetnénk mindjárt ott, hogy nem a mankót, a széket látjuk, nem a nehezen mozgó lábat, a furcsa pózban tartott kezet. Lehet a szemükbe nézni, beszélgetni, barátkozni. Azt elvitatni, hogy éppen olyan érző lények, mint mindenki más, azonos vágyakkal, álmokkal, célokkal – nem lehet.

Aki számára természetes dolog megkérdőjelezni azt, hogy egy mozgásában korlátozott ember hogyan merészel gyermeket vállalni, attól pedig meg lehet kérdezni azt, amit én is meg fogok most:

Mondd csak! Te már nyomoréknak születtél?

adomany

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

DÜHÖNGŐ

Mondd csak! Te már nyomoréknak születtél?

Iratkozz fel most!

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY