VENDÉG

Olvasói levél: Földönfutóvá lettem e csodálatosan erősödő, növekvő pályára állított, felfelé ívelő, mocskos pöcegödörben

Egy zaklatásnak is felfogható, szemérmetlenül tolakodó, kéretlenül kapott és válaszra igényt nem tartó propaganda levélre nem szoktam reagálni, különösen akkor nem, ha mögötte a hideg számítás lapul. Ráadásul e levél komolyságát már eleve az is erősen megkérdőjelezi, amire korábban maga a levél írója figyelmeztetett minket: ne azt figyeljük mit mond, hanem azt, amit tesz! Innen szemlélve szavainak hitele már önmagában is igen csekélyke értékű lesz. Vagyis e levél valójában tényleg egy szót sem érdemel. Csakhogy az abban foglaltak sűrű öntömjének közepette arról akarnak meggyőzni engem (is), ami teljesen ellentétes a saját szomorú élettapasztalatommal, ezért arra mindenképp reflektálnom kell.

Az eredendően is fölöttébb kétes értékű magasztalás mögött feltáruló való világban pregnánsan csak az látható, hogy a fölénk kerekedett, hétmillió embert egészen bizonyosan nem képviselő, embertelen kompánia, kizárólag csak minket kordáz s gyárt futószalagon „jogszabályokat” ellenünk, miközben közel hetven adónemmel kopaszt folyvást, nyomorteleppé züllesztve vele a magyar hazát és koldussá téve annak mind több lakóját.

Egyáltalán, egy olyan országban – ma csupán egy maffiaszerű Ertének mondható, mind mélyebbre süllyedő és egyre jobban bűzlő pöcegödörben –, ahol a közből kipréselt forintok kizárólag a cégre és a népítéletre már rég megérett cégéreseikre költődnek s nem az ország, az összesség javára fordítódnak, milyen alapon követel valaki adónak mondott sarc formájában pénzt bárkitől is? Talán az útonálló jogán? Netán a képzelt kormányfőség okán, amely azt véli, hogy mindenre szabad kezet kapott? Igen, képzelt, mármint képzelt kormányfő. − Nekem, a magamfajtának, sosem volt az, mármint kormányfő! A demokráciáról meg itt nekem ne papoljon senki sem!

Ugyanis egy igazi kormányfő a legfőbb szolga. Szolgálja mindazokat, akiket vezetni hivatott. Vezetni, mert képes elől járni és kitaposni másoknak is az ösvényt, amely mindenki boldogulásához elvezet. Ő nem felettünk áll és rajtunk taposva jár, hanem mindent értünk tesz. Olyan, mint egy jó apa, aki először a gyermekeinek ad, és nem önmagát tömi előbb, degeszre, s ha már telezabálta magát, akkor még mindig csak, újra és újra, magába töm mindent, és inkább kiokádja, mintsem másnak adja azt, ami eleve nem az övé, s nem őt illeti meg. Majd, amikor látja, hogy ebből baja lesz, akkor odadob egyegy kockacukrot (karácsony lévén, legyen szaloncukor) abból, ami eredendően a gyerekeké, mert azt ők hozták össze. A tetejébe úgy, hogy legalább havonta nem átallja odadörgölni az orruk alá, hogy ők, a gyerekek, milyen jól jártak vele. Sőt! Még üdvözlő levelet is mellékel jósága bizonyságául, a nagyvonalúságáról és nagylelkűségéről. Hurrá! Hurrá! És hurrá!

De a háromszoros hurrán túl ott van az, hogy miféle tisztelet és megbecsülés ez? Miféle tisztelet és megbecsülés az, amelyik emberek millióit kisemmizi, megfosztja létalapjaitól. Megfosztja mindenétől, majd arra emlékezteti, hogy ő milyen nagyszerű ember, mert volt oly kegyes és tömény érdekből visszaadott egy szem szaloncukrot, s hogy rá továbbra is számíthat az ember. Jómagam (és a magamfajta sok millió), aki a levélíróval ellentétben az egész életét végigdolgozta, és végigtanulta, kárt senkinek nem okozva, mégis nyugdíjas koromra, földönfutóvá lettem, állam által kisemmizett, e csodálatosan erősödő, növekvő pályára állított, felfelé ívelő, mocskos pöcegödörben.

Holott én kárt nem okoztam senkinek, és nem nyomorítottam meg senkit sem. Én nem fosztottam meg emberek millióit a megélhetésétől, az embert megillető és emberhez méltó életétől. Az én lelkemen nem szárad emberek millióinak mérhetetlen szenvedése. Miattam nem haltak meg tíz és százezrével emberek az immáron huszonhét éve tartó hatalmas és mind elképesztőbb ámokfutások közepette. S hogy miért e súlyos szavak? Hát lássuk csak!

Akkor, amikor valaki mások életét valamilyen formában megrövidíti, mert például olyan intézkedéseket hoz, vagy olyan életfeltételeket teremt és kényszerít rá a másik emberre, az gyilkosságot követ el. Amikor ezt egy csoport követi el egy másik csoporttal szemben, akkor azt népirtásnak nevezzük. A nemzetközi jog népirtásnak minősíti azt is, amikor valaki(k) valamely csoportnak súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz(nak).

Vajon a lassú vagy korai halál előidézése (a munkanélküliség intézménye, a kilakoltatás, az alapvető életfeltételek megvonása vagy nem biztosítása, de vele szemben a pusztító életmód megteremtése) minek minősül, ha nem népirtásnak? Emberiesség elleni bűnt követ el – többek között – az, aki a másikat kiirtja. (A „kiirtás” alatt értendő különösen olyan életfeltételek szándékos előidézése, többek között az egészséges táplálékhoz és a valódi gyógyszerhez jutás lehetőségétől való megfosztás, amely a népesség egy részének pusztulását okozhatja. Kiirtás az is, amikor olyan „táplálékot” és „gyógyszereket” juttatnak, illetve „biztosítanak” az embereknek, amelyektől azok halálosan megbetegszenek.)

Emberiesség elleni bűntett az is, amikor valaki(k) másokat rabszolgaságba taszít. (A „rabszolgaságba taszítás” egy személy fölötti tulajdonjoghoz kapcsolódó valamelyik vagy valamennyi jogosítvány gyakorlását jelenti. Rabszolgaság az is, amikor az elvégzett munkáért annyi jövedelmet sem biztosítanak, amelyből még vegetálni is nehéz. A mai rabszolgát az különbözteti meg a korábbi korokétól, hogy ma nem nevezik még annak a nyomorultakat, holott súlyosabb a helyzetük, mert a mai rabszolgatartók annyi jövedelmet sem biztosítanak, amelyből fedélre, ruhára és élelemre is jutna, amit korábban a rabszolgatartó biztosított.)

Emberiesség elleni bűntett a szabadság megvonásának az a rejtett formája is, amikor emberek millióinak „biztosítanak” olyan jövedelmet, amellyel azok a szabad akaratukat képtelenek gyakorolni. (Vajon mennyire szabad ma az az ember, akinek semmi vagy majdnem semmi a jövedelme?)

Emberiesség elleni bűntett a kínzás is. (A „kínzás” valamely személynek szándékosan súlyos testi és lelki fájdalom vagy szenvedés okozását jelenti. Vajon nem kínzás az, amikor nincs elég jövedelem a megélhetéshez, vagy amikor embereket lelki terror alatt tartanak, különböző fenyegetésekkel?) Emberiesség elleni bűntett az is, amikor emberek csoportját a megélhetés hiánya koldulásra, nemi rabszolgaságba, prostitúcióra kényszerít. Emberiesség elleni bűntett a szándékosan nagy szenvedést, vagy a testi épség, vagy a testi vagy a lelki egészség elleni súlyos sérelmet okozó embertelen cselekmények. De mindenkinek tudnia kell, a népirtás bármely módját elkövető személyek és az emberiesség ellen elkövetett bűnök büntetés alá esnek, függetlenül attól, hogy államvezetők, hivatalos vagy magánszemélyek követték azt el!

Az emberiség fent nevezett bűntetteinek megtorlására az Egyesült Nemzetek Diplomáciai Konferenciája által 1998. július 17-én elfogadott, a Nemzetközi Büntetőbíróságról szóló Római Statútum létrehozta a legsúlyosabb nemzetközi vonatkozású bűncselekmények elkövetői felett joghatósággal rendelkező Nemzetközi Büntetőbíróságot, melyhez a „magyar állam” a maga módján csatlakozott. Egy állítólagos kormányhatározat alapján, melynek nyomát az elérhető Jogtárakban nem lelni. Állítólag 1999. január 15-én írták alá, és a Statútumot az Országgyűlés valóban megerősítette, de nem fogadta el. Ugyanis az én olvasatomban a megerősítés, nem elfogadás, mert az csak az egyik értelmezésében jóváhagyás. Ám ha elismerjük, hogy ez a megerősítés elfogadás, akkor az a kérdés merül fel, hogy a Statútum szövege magyar nyelven a mai napig miért nincs kihirdetve? A ratifikáló országgyűlési határozat 2003-2006 között folyamatosan az Országgyűlés előtt volt, ám végül visszavonták azt. Holott az eljárásjogi törvények szerint, a Statútumot törvénnyel kell kihirdetni, hogy hatályba léphessen, mert anélkül olyan ez az egész, mintha nem is lenne, ami azonban – tudomásom szerint – a jelen időpontig még nem történt meg. Így a Nemzetközi Büntetőbíróság statútumának formálisan a mai napig nincsen hivatalos, jogszabályerejű magyar nyelvű szövege – pusztán a törvényjavaslathoz csatolt hivatalos fordítást tekinthetjük annak.

Itt azonban azt is látni kell, hogy e hét éves huzavona alatt két egymásra acsarkodó országrontó garnitúra volt hatalmon, de egyik sem tartotta fontosnak e kérdés megnyugtató rendezését. Vagyis nincs két vagy több tábor, csak a nép van legalább kétfelé szakítva. Oszd meg, és… Talán ezért is oly bátor itt a vezérlő tábor! És egyszerűen fittyet hány a különböző embereket védő nemzetközi törvényekre. Így az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára is, melynek 25. cikkelye szerint minden személynek joga van saját maga és családja egészségének és jólétének biztosítására alkalmas életszínvonalhoz, nevezetesen élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi gondozáshoz, valamint a szükséges szociális szolgáltatásokhoz, joga van a munkanélküliség, betegség, rokkantság, özvegység, öregség esetére szóló, valamint mindazon más esetekre szóló biztosításhoz, amikor létfenntartási eszközeit akaratától független körülmények miatt elveszíti. UGYANIS – teszem hozzá – AMIKOR EGY ÁLLAM ARRA KÖTELEZI POLGÁRAIT, HOGY BELEILLESZKEDJÉK AZ ÁLLAM KÖTELÉKÉBE, KÖTELES ARRÓL GONDOSKODNI, HOGY MINDENKI MEGTALÁLHASSA BENNE A MAGA HELYÉT, A TISZTESSÉGES ÉLET LEGELEMIBB FELTÉTELEIT.

Egy ilyen országban nem fogunk szegényeket, elhagyatottakat látni, akik éheznek és fáznak, akik piszokban és bűnökben süllyednek el, mert egy ilyen közösségben az állami szervezet legelső és legszentebb kötelessége, hogy ezt minden eszközzel megakadályozza. Szegény, szegény „megbecsült” minimálnyugdíjasok, éljetek 28.500 forintból, mikor a létminimum már meghaladja a kilencvenezer forintot. Igaz, a sikerhozók, a jól teljesítők szerint 47.500 forintból is meg lehet élni! De a minimálnyugdíjasnál még így is marad havi 19.000 forintos deficit. Ám ha ekkora összegből meg lehet élni, akkor a sikerhozók maguknak miért adnak havonta ötmilliót? A spártai fizetés csak minket illet?

Ha volna itt tisztelet és megbecsülés, akkor itt minden kormányzati lépés azt a célt szolgálná, hogy mindenki (s nem csak a nyalonchad) emberhez méltó életet élhessen ebben az országban. Hogy az egy főre eső minimálbér legalább elérje a valós létminimumot. (Aminek közzététele meg lett szüntetve. Vajon miért?) Ami persze még mindig messze nem biztosítja az emberhez méltó életet. Sebaj! Itt mi továbbra is számíthatunk a kormányra! Számíthatunk arra, hogy folyamatosan át leszünk verve és mindenünkből ki leszünk forgatva. Mi, akik azért dolgoztunk, hogy ez az ország talpra álljon. És akkor még hálálkodjunk! Forog tőle az ember gyomra.

A legtöbb idős ember – ha egyáltalán futja a fűtésre, vagy valamennyi fűtésre – fával vagy szénnel fűt. Őket a „rezsicsökkentés” nem érte el. Arról nem is beszélve, hogy a „rezsicsökkentés” egy jókora áremelés és a gáz világpiaci árának csökkenése után lett meghirdetve. Tehát nem kaptunk semmit, de volt kellő bátorság és arcbőr a csekkekre ráíratni a „hatalmas nyereséget”. (Arról már nem is beszélve, hogy ezzel is csak a nagyfogyasztók jártak jól, miközben a „szolgáltatók” nyeresége még így is horribilis, de a multik „letörésének” a jegyében, törvényben lett biztosítva számukra a tetemes nyereségük. Ráadásul e sosem volt igazi, magánembereket tömörítő, szolgáltató, rendre személyes adatokat követel, amihez istenadta joga nem lehet, és úgy viselkedik, mint egy pökhendi hatóság. A „hiányát” bevasalandóan pedig emberek tömegeit lakoltatja ki államhatalmi vérebek közreműködésével. „Szolgálunk és védünk!” Hurrá! Hurrá! Hurrá!

S hogy a nagylelkűség megmássza legalább a Csomolungmát, hát a nők, akik ugye szinte naponta majd’ három műszakot dolgoztak (dolgoznak), negyvenévi éhbéres robot után, nem ötvenöt évesen, mint egykoron, végre nyugdíjba vonulhattak. Mivel most e negyven év utáni „jótétemény” megszüntetésén fondorkodnak, azt már nem mondhatom, hogy vonulhatnak. Hurrá! Hurrá! Hurrá!

Ám ez még mind nem elég, mert a nagylelkűség olyan vérszemet kapott errefelé a parádés tisztelettől, hogy egészen a csillagokig hatolt, hiszen bizonyos termékek esetében csökkenni fog az áfa! Az, amit korábban nem is tudom ki, a csillagokig emelt meg. És abban sem vagyok biztos, hogy ettől azok a bizonyos élelmiszerek valóban olcsóbbak is lesznek. De fals melldöngetésnek azért kiváló! Hurrá! Hurrá! És hurrá!

A nagylelkűségnek itt még mindig nincs vége, hiszen most jön a lényeg: a tervezettnél jobban emelkednek a nyugdíjak. Az egymilliós nyugdíjat kapó alig tizenhatezer forinttal többet könyvelhet el magának havonta, vagyis egy kerek esztendő alatt uszkve kétszázezer forinttal gyarapodik. (Csak ez a növekménye majdnem annyi, mint a minimálnyugdíjas egész évi járandósága!) Míg a minimálnyugdíjas havonta egy csomag csirkefarháttal lesz gazdagabb. Hiába, no! Így van ez rendjén. Valóban? A határtalan nagylelkűség nyomán a nyugdíjak jövőre megemelkednek az inflációs 2,6 százalék helyett 1,6 százalékkal. Jaj, miket nem beszélek! 0,9 százalékról emelkedtek fel a szédítő 1, 6-ra, a 2, 6 helyett. Ügyes! Kaptunk a miénkből fejenként uszkve hétszáz kemény forintot. Így az is lehet, hogy a minimálnyugdíj is, közel tíz év után, végre megemelkedhet. Legalább egy csirkefarháttal. Nahát! Ezt a kegyet! Persze, aki ennyit kap, az ennyit is ér! A herék és paraziták társadalmában mindenképp. Hiszen apuka azokat szeretné megbecsülni, egy-egy szem cukorkával, akik évtizedeken át azért dolgoztak, hogy ez az ország talpra álljon. Tehát aki „csak” otthon dolgozott, akár napestig, miközben a szent család tűzét őrizte és azok tagjairól gondosodott, az értelemszerűen nem lehetett egy hasznos emeltyű az ország folyamatos talpra állításában. Ő/k tehát továbbra sem igen számíthat/nak apukára. Nekik igazából nem is járna a szaloncukor sem. Hurrá! Hurrá! És megint csak hurrá! Ez így igazságos! A kétlábú disznók paradicsomában.

Azonban ne legyenek kétségeink! Az út már jó, erősödünk. A gazdaság növekedő pályán. Ismerjük. Ismerjük? Nyolcvankilenc óta azt harsogják a fülünkbe, hogy most már jobb lesz. Akkor azzal nyugtatgattak, hogy a sok lemaradás miatt kell tíz-tizenöt év, és akkor elérjük a nyugati életszínvonalat. Azóta eltelt már kétszer annyi, és messzebb kerültünk a jóléthez, mint korábban bármikor. Aztán beterelődtünk az Unióba is, hogy végre felzárkózzunk a fejlettekhez. S mi van ma? Még messzebb kerültünk a jóléttől. Most huszonhét év elteltével már arról szól a rege, hogy legalább húsz, huszonöt év kell a felzárkózáshoz. (Persze akkor, ha a többiek közben egyhelyben maradnak.) De már a (nyomor)növekedés pályáján vagyunk és jó a (lepusztító) teljesítmény, meg legfőképp az irány! Az irány, ami csak épp a javakat megtermelők felé nem visz semmit, vagy csak alig valamit.

Akkor most mégis, mi van itt? Talpra álltunk, vagy még dolgozunk azon, hogy talpra álljunk? Hanem megálljunk csak! Miért kellett nekünk mindig a talpraállással bajlódnunk? Tán mindig fellökött bennünket valaki? No de, akik elől jártak, mert mondjuk vezettek, ezt nem látták? Valakik miatt mindig buktunk, de a mi munkánknak köszönhetően mindig talpra is álltunk, vagy próbálunk talpra állni. Akkor most ki a hibás a folyamatos zuhanásokért?

Jómagam az örökös talpra állásokba száz százalékosan belerokkantam. Majd egy felülvizsgálat nyomán a „tisztelet és megbecsülés”, meg a „számíthatok a kormányra”, meg a „senkit sem hagyunk az út szélén” szépen „visszavezetett a munka világába”, ahol, már csak a koromnál és a végzettségemnél fogva sem tudtam álláshoz, kereső tevékenységhez jutni. Így lassan feléltem, feléltük mindenünket, s hogy ne vesszünk éhen, szinte mindenünket eladtuk. Végül már a házunkat is. Ezenközben a megbecsülésünk jegyében legyártott jogszabályok segítségével, a tisztelet és megbecsülés, vagy a siker és a jól teljesítés tőlem adót követelt, egészségügyi hozzájárulás címén. Mivel ezt fizetni nem tudtam, s az irántam érzett tisztelet és megbecsülés ez alól felmenteni nem volt képes, a „számíthatok a kormányra” előbb szépen megketyegtette, majd amikor a nyugdíjkorhatárt elérve végre valamilyen jövedelemhez jutottam, a felgyülemlő „adósságom” bombáját a megélhetési forrásomra ráengedte. Ám talán csak azért, mert nem ismerte a történelem egyik legnagyobb alakjának, Kubiláj császárnak az etikáját, aki, noha a fél világ ura volt, mégsem volt olyan mohó, hogy a nincsteleneket is kiszipolyozta volna, mert azt vallotta, hogy „Isten ellen való vétek lenne a bajban lévőt adóztatni! Segítsünk mindenkin!”

És lőn csoda, karácsonyra virtuálisan már hozzám is megérkezett a segítség…

Anonim 

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább