Ez egy hazug, szar világ

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Szeretném hinni, hogy nem ilyenek vagyunk, hanem jobbak. Mások. Bátrabbak, összetartóbbak, bölcsebbek, szabadságszeretőbbek. Akarok hinni abban, hogy nem marad ez mindig így, hogy ennél fontosabb számunkra az alig ízlelt demokrácia. Ami most van, az csak átmeneti, hazug kép. Mert.

Mindenkinél okosabbak vagyunk. Akkor is, ha mi magunk az büdös életben nem tapasztaltunk meg valamit, a másik pedig igen. Ebben az országban a nők jobban tudnak borotválkozni, a férfiak pedig gyereket szülni.

Nem vitatkozunk, mert azt nem tudunk. Ahhoz érvek kellenek, az érvekhez tudás kell. Lófaszt! Mi megsértődünk. Azonnal és halálosan. Mert aki ellentmond, az ellenség. Az nekünk akar rosszat.

Valahol ott kell elkezdődnie. Amikor kidobnak egy újságírót a sajtótájékoztatóról, akkor feláll mindenki. Kivétel nélkül. És kimegy mindenki a teremből, magára hagyva a pökhendi faszokat. Amikor nem engedik fotózni az egyiket, mindenki leteszi a fényképezőgépét. Mert a sajtó felelőssége óriási. Az ellenzék felelőssége nem megkerülhető.

Ott kell elkezdődnie, amikor nem elég a mindennapi langyos moslék biztonsága. Amikor nem 1956 emléke fölött tépjük a mellünket. 1956-ot már amúgy is felzabálta a kormány, megerőszakolta Terror Maris, dalba hazudta a halszagtól bűzlő cinizmus.

Nem a múltban élünk, hanem most. A ma fontos és a holnap, nem Verecke, nem Trianon, nem a hátrafelé nyilazó nemzeti kibaszott büszkeség a semmire. Most kell megértenünk, hogy nem jön senki fehér lovon megmenteni minket. Most kellene felfogni mindenkinek, hogy nincs hová futni a saját hülyeségünk, lustaságunk, gyávaságunk, nagyképű ostobaságunk elől.

Ugyanabban a híg fosban ülünk. Kormánypárti és ellenzéki szavazók és azok is, akik szarnak az egészre, mert majd valaki megoldja, nem az ő dolguk. Pont annyira sárba taposott jobbágy az is, aki tapsikolva ünnepli a kormány minden szemét húzását és azt hiszi, most ő győzött, ő van felül. Francokat. Ő ugyanannyira kirabolt, lenézett, semmibe vett tulok, mint mindenki más.

Nincs olyan, hogy most a kormány van hatalmon és mindenki másnak kuss van, mert ez a demokrácia. Nem ez. Ez egy hazug, szar világ. Ebben élünk. És nem, senki más nem tehet róla, csakis mi. Egyenként és együttesen. Azt hisszük, megússzuk, ha lapítunk, ha elfordítjuk a fejünket. Nem fogjuk megúszni.

Bebeszéljük magunknak, hogy normális dolog, ha egy beteg ember és a belőle hasznot húzó kiválasztottak uralkodnak felettünk. Akkor mi a büdös francnak másztunk ki a feudalizmusból, ha nekünk így is megfelel? Minek kellett kínlódni az őseinknek, miért haltak meg az állítólagos szabadságért? Petőfi is élhetett volna 90 éves koráig, az aradi vértanúk is hiába haltak meg, mindenki, aki a honfoglalás óta a szabadságért adta az életét, az egytől-egyig hülye volt. Elpocsékolta az életét, olyasmiért harcolt, ami nekünk nem is kell.

Ady Endre több, mint száz évvel ezelőtt pontosan azok ellen a geciségek ellen emelt szót, amit ma is láthatunk magunk körül. Semmit, semmit nem tanultunk az elmúlt évszázadok alatt. Semmit. Mi nem elzuhanunk a rozsdás, ezerszeresen túltolt biciklivel, mi így szállunk le róla. Pofával szeretünk fékezni. Kinek mi köze hozzá?

Mi képesek vagyunk elhinni, hogy az a normális, ha az állam magára hagyja az elesetteket. Beszoptuk, hogy a szociális biztonság valami kommunista csökevény. Bambán bámuljuk, ahogy egy többszörösen személyiségzavaros akarnok egyik végétől a másikig telifossa az országot stadionokkal, miközben a gyerekeink éheznek, az öregjeink nyomorultul pusztulnak körülöttünk. Mert mi nem vagyunk kommunisták és a kapitalizmusban így megy ez. Aki gyenge, megdöglik.

Mind meg fogunk dögleni. Évekkel ezelőtt elértünk a falig, de ahhoz is hülyék vagyunk, hogy megértsük. Nem ünnepi dobszót hallunk a fasz tudja mióta, a a péppé zúzott homlokunk döng, ahogy verjük a falba. Újra és újra és újra. Nem azért kerültünk magasabbra, mert kifelé megyünk a gödörből, hanem azért, mert már egymás hulláján taposunk.

A szomszédban az ilyen rohadékoknak, mint Orbánék, legalább nincs könnyű dolguk. Ott van olyan ellenzék, amelyik nem a jól párnázott seggét félti, nem szeppen meg egy hörögve óbégató pedellustól. És nem várják meg, ameddig az utolsó morzsáját is elveszik a nehezen kiharcolt jogaiknak, hanem ordítanak.

Bassza meg, hol a mi ellenzékünk? Hol vannak azok a tökös, nem a jó kis állásukat, hanem a demokráciát féltő ellenzéki politikusok, akik fel merik emelni a szavukat? Hol vannak azok a politikusok, akik utcára tudják hívni az embereket? Sehol. Lapítanak, mint szar a fűben. Üzengetnek, sajtótájékoztatókat tartanak, gyerekes nyilatkozatokat adnak ki. Akkor, amikor nincs más lehetőség, csak ordítani.

Hol vannak azok az újságírók, akik ki mernek és akarnak állni a társukért, mert tudják, hogy ma a másikat dobták ki, járatták le, hallgattatták el, tiltották ki, de holnap őt fogják? Igen, senki nem ússza meg. Hiába lapítunk, hogy hátha mi kimaradunk a szórásból, ránk nem kerül a sor. De, kerül.

Ezt kellene megérteni. Hogy ha gyáva szarok vagyunk, akkor is egyre pocsékabb lesz. Hogy nem a múlton kell jajongani, hanem a jelent kell élhetőbbé tenni. Hogy a demokrácia és a sajtószabadság éppen annyira fontos a kormánypárti szavazóknak, mint az ellenzéknek. Hogy azoknak, akiket megnyomorít ez a geci rendszer, fel kell emelniük a hangjukat, mert nélkülük semmit nem lehet tenni értük. Holt súlyként húzatják magukat a társadalommal, de a társadalom ereje elfogy és egyszer csak nincs tovább.

Szeretném hinni, hogy nem ilyenek vagyunk, hanem jobbak. Mások. Bátrabbak, összetartóbbak, bölcsebbek, szabadságszeretőbbek. Akarok hinni abban, hogy nem marad ez mindig így, hogy ennél fontosabb számunkra az alig ízlelt demokrácia. Ami most van, az csak átmeneti, hazug kép. Mert. Mert másként nincs értelme.adomany