A saját kézzel vasalt nadrág és a bugylival zabált disznómáj esete a személyi kultuszba bugyolált zsarnokkal

Orbán Viktor/Facebook Orbán Viktor/Facebook

Még itt sincs a karácsony, máris ajándékot kaptam. Az Orbán nevű Viktor méltóztatott bekacsázni a baráti (jó pénzért baráti) médiába és kedélyesen elcsacsogott a 888.hu szorgos személyzetével. A két oldalas interjú új dimenziót nyit az emberiség történetében, új szarokkő – fenébe, nem elírtam? – az újságírás rogyadozó istállójában. Üzenete is van az írásnak.

Orbán Viktor, a nép egyszerű gyermeke. A laza pasas, akinek ugyan a vállán nyugszik a világ sorsa – nyugodtan szólítsuk Orbán Atlasznak -, aki mindenkor hű az elveihez, fáradságot nem ismerve harcol, küzd és háborúzik imádott Magyarországa és az őt 178 százalékban támogató magyar emberek sorsának jobbra fordítása érdekében, ugyanakkor a végtelenségig szerény, alázatos és ráadásul elképesztően jó férj és apa.

Esküszöm, majdnem megszerettem ezt a drága embert, ezt a hős hazafit. Kár, hogy nem viselem jól sem a hazugságot, sem a képmutatást, azt meg egyenesen gyűlölöm, ha hülyének néznek. Már csak ilyen fene finnyás vagyok, mit tegyek?

De kor- és kórtörténeti dokumentumnak feltétlenül megfelel az interjú, mert a sok meseelemet tartalmazó kijelentés mögött jól felsejlik a személyiségzavar minden egyes darabkája. Vagy ha mind nem is (nem vagyok hangyaleső-szakos doktor sem), néhány biztosan.

„A Fidesz-sztori arról szól, hogy jön tíz-húsz-harminc srác valahonnan, fellázadnak, elegük van a világból, amely körülveszi őket, felhajtják a gallérjukat, és megcsinálják a saját történetüket”. – mondá a vezér. Tartok tőle, hogy ő ma is ezt a képet látja a tükörben. Holott ott a valóságban egy kissé túlsúlyos (semmi baj ezzel, sőt, ez az egyetlen, amivel nincs bajom), véreres-szemű, szétcsúszott arcú figura ácsorog mindig rosszul szabott öltönyben, rondán gyűrt nadrágban.

Az igaz, hogy a srácok megcsinálták a saját történetüket. Amikor – mert történelmileg úgy alakult, hogy széthullott a szocialista blokk és az ország esélyt kapott a demokratikus átalakulásra – mód nyílt erre, megcsinálták a saját pártjukat. Akkor még valószínűleg hittek is abban, hogy politizálással szolgálni fogják ennek az országnak a lakóit. Aztán néhány felhajtott galléros srác rájött, hogy ez hihetetlen üzleti vállalkozás, amit bűn lenne kihagyni. Nem is hagyták ki. Eladták a nekik államilag, a köz vagyonából juttatott párt-székházat és az abból befolyó pénzt okosan használták. Köszönet A Lajosnak, aki okosabb volt mindegyiküknél.

Ebből a pénzből lett Orbán apuka első bányája és még sok egyéb, ami ma már az idők ködébe vész. A felhajtott galléros srácok megcsinálták a maguk történetét. Ma mindannyian milliárdosok, érinthetetlenek és pofátlanok. Nincs, aki számonkérhetné az elsíbolt vagyonokat. Tényleg megcsinálták magukat.

És most, harminc évvel később ott ül az Orbán nevű a mi pénzünkből fenntartott propagandaoldal szerkesztőségében. Megpróbál lazának, közülünk valónak tűnni, de nem az. Feszeng a széken a demokratának indult egykori fiatal, mára megereszkedett diktátor és mesél arról, ő hogyan látja önmagát.

Keményen dolgozó egyszerű ember ő, aki kevéssel is beéri. Korán kel, hogy példát mutasson a gyermekeinek, ha rajta a sor, iskolába viszi őket, aztán bemegy a tornyosba (ő fogalmaz így), útközben Nemzeti Sportot olvas, hogy értesüljön a világ dolgairól. A munkahelyen gürcöl, a büféből hozat fel magának sült disznómájat. Késő este ér haza, kivasalja a nadrágját – szintén nem én találtam ki -, kitölt egy jó pohár bort, feltesz egy Cseh Tamás lemezt és lazul. Reggel minden kezdődik elölről.

Csodás kép ez a keményen dolgozó egyszerű, ám kiemelkedő tehetségű, a tehetségét kizárólag a nép javára kamatoztató, nagy munkabírású politikusról, aki Trumppal csacsog telefonon, de azért maga vasalja a gatyáját, akinek a felesége reggel mondja meg, hogy melyikük viszi a gyereket suliba. Ő a harcedzett, kissé már őszülő, de ifjonti bátorságából semmit nem veszítő, nagyformátumú országvezető, aki értünk küzd, ha kell, felgyűri az inge ujját és megverekszik a világgal, disznómájat eszik zsírpapírból és mindezért az áldozatos munkáért semmit nem kér cserében.

Az interjúból sajnálatosan kimaradt a korrupt vérgeci, aki mindenen és mindenkin átgázolva éri el a célját, aki saját domíniumának tekinti az országot. Nem látjuk a milliárdos vállalkozót, aki a felesége, a szomszédja, a veje nevére síbolt vagyonnal bástyázta körül magát, akinek egyetlen célja a személyes anyagi és politikai mindenhatóság. A saját kézzel vasalt nadrág és a bugylival zabált disznómáj között elfelejtődik a személyi kultuszba bugyolált zsarnok, aki gondolkodás nélkül tiporja a földbe a védekezni képteleneket, aki játszmának tekinti az ország vezetését és természetesnek veszi, hogy vannak áldozatok (csak ő ne legyen az) és aki a mi pénzünkből hízlalt lakájmédián kívül senkivel nem áll szóba, nem ad interjút, nem ül le vitázni.

Mert maga is szeretné ugyan elhinni az egyszerű parasztlegényből becsületes királlyá lett nemzetvédő meséjét, de valahol a tudatzavar legmélyén nem más, mint ami valójában. Gyáva diktátor, aki fél szembenézni mindazzal, amit tett. Inkább kedélyes mesékbe menekül a valóság elől és ezt jelen pillantban még meg is teheti. A baj az, hogy akinek karácsony este is a hideg, az éhség, a nyomorúság kopogtat az ajtaján, annak nincs hová bújnia.adomany