NEHAZUGGY

Itt csak mártír lehet valaki, megváltó nem

Forgács Erzsébet | 2016. December 4, Vasárnap | 11:20

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,438,210 forint, még hiányzik 1,561,790 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Egy szülőnek sem könnyű elengedni a gyerekét. Anyaként (talán az apák erősebbek, talán mások, vagy csak jobban titkolják a fájdalmat) belehalunk, amikor oviba adjuk azt a kicsi embert, aki a testünkben fogant, aki tőlünk függött, akinek minden percében jelen voltunk és hirtelen idegenekre kell bíznunk, távol kell lennünk tőle, ha csak néhány órára is.

Aztán belehalunk kicsit, amikor kamaszként kezd elszakadni, a saját barátaival a maga külön kis életét éli, ahová nekünk már nincs bejárásunk. Később, ha egyetemre megy és az ország túlsó végébe, és már nem jön haza minden nap, akkor is meghalunk egy kicsit. Aztán megszokjuk, megtanulunk ügyesen csomagolni, hogy ne boruljon ki a rántotthús, ne nyomódjon össze a süti, ne follyon rá a pörköltszaft a frissen mosott ruhára. Megtanulunk telefonon, vagy interneten közösen főzni, álmunkból felriasztva is meg tudjuk különböztetni a zsemlemorzsát a búzadarától, ha a gyerek tejbegrízt főzne 200 kilométerrel odébb és előrelátóan egyforma üvegben tartja a két holmit.

Mindegy, hány gyerekünk van, mindannyiszor belehalunk kicsit az elválásba. De ez így normális, így van rendben. Az is normális, ha a fiatal menni akar, világot látni, más népeket megismerni, kipróbálni a szárnyait.

Az nagyon nincs rendben, ha mennie kell. Nincs rendben, ha nekünk kell küldenünk, mert látjuk, amit ő talán még nem ért: itt nem jó. Innen el kell menni, ha szabad és normális életet akar magának. Ha nem elég neki, ha mi nem akarjuk, hogy elég legyen neki a holtig tartó vegetálás egy háromnegyed diktatúrában. És igen, most lehet azt mondani, hogy éppen azért lehet ilyen ez az ország, mert akik tehetnének érte, azok elmentek, nem harcolnak.

Kivel, mivel kellene harcolniuk? Ki ellen? A saját nagyszüleik, esetleg szüleik ellen? A tudatlanság, a tunyaság, a csodavárás ellen? Ha azok, akiket a leginkább érint, akik megszenvedik és megnyomorodnak a rendszertől, mégsem emelik fel a fejüket, akkor itt nincs mit tenni. Értük, de velük szemben, akaratuk ellenére itt csak mártír lehet valaki, megváltó nem.

Szülőként, nagyszülőként tudomásul venni, hogy ez a legjobb a gyerekünknek, hogy el kell küldenünk őket, ha már nem vagyunk képesek élhetővé tenni számukra és a magunk számára ezt az országot; tragédia. Mert elmenni, felfedezni, tanulni, megtapasztalni jó dolog. Maga a választás, annak szabadsága a jó dolog. Amikor kényszer, amikor nincs választás, amikor úgy lehet – nem csak túlélni, ahogy mi tesszük évek óta – hanem élni emberhez méltó életet, ha elmegy valaki, az lélekgyilkos dolog.

Nem tudom, lesz-e jobb valaha. Nem látom a változást, de még annak szándékát sem. Mintha mindenkinek jó lenne így, ahogy most van. Az uborkafára felkúszott élősködőknek jó így, az nem is kérdés. Akik abból élnek, hogy kiszolgálják, fenntartják ezt a rendszert, azoknak is jó, hiszen biztosítva van a gondtalan életük. De mindenki másnak nem jó. Annak sem, aki menni kényszerül és annak főleg nem, aki maradni kényszerül, mert nincs lehetősége sem, hogy új életet kezdjen máshol. Szenved az, aki el kell, hogy engedje, vagy küldje a gyerekét és százszor jobban szenved az, aki nem tudja biztosítani az induláshoz a feltételeket.

Nem jól van ez így. Nem kellene engedni tovább és nem a politikusok, nem a politikából valami módon megélők, nem az egymás ellen harcoló hívek fogják megállítani. Lehet, hogy nekünk kellene. Nekünk, édesanyáknak. Lehet, hogy rosszul közelítünk ehhez az egészhez. Nem egymást kellene meg-, és legyőzni, hanem megtalálni a közös pontot. A normális élet lehetőségét a szüleink, önmagunk és a gyermekeink, unokáink számára. Mert lényegében többségünknek annyira mindegy, hogy mi a neve a miniszterelnöknek, milyen pártok kerülnek hatalomra. A lényeg az, hogy élhető ország legyen ez itt, Európa közepén.

Lehet, hogy nem a jobboldalnak és a baloldalnak kellene összefognia, hanem a szülőknek, nagyszülőknek, anyáknak és apáknak. Úgy gondolom, jönnének segíteni azok is, akik már távol élnek. Ha lenne kinek és lenne miben. Mert nekik sem mindegy. Jó lenne, ha nekünk sem lenne mindegy.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!