Büszkén jelenthetem, hogy koppanva fogott padlót az állkapcsom

MTI Fotó MTI Fotó

3,3 millió magyar miniszterelnöke, a matekzseni aki kiszámolta, hogy az egyharmad egyenlő 98 százalékkal, a vagyontalan, becsületes politikus, akinek közben az apja, a testvére, a felesége és a veje is milliárdos vagyont halmozott fel, az ember, aki körözött bűnözőkkel üzletel, aki az ország egyik leggazdagabb strómanjává tette a bugyuta szomszédját, az érdekdemokratából divatkereszténnyé vedlett küldetéstudat, aki magánvállalkozásként működteti az országot, megnyilatkozott.

A bekebelezett Világgazdaság című valamiben jelent meg a kórtörténeti dokumentum, ami – bár nem szándékosan – mindent elmond az emberről, aki a világ ura akart lenni és mindent elmond az ország jelenlegi állapotáról. Ha így folytatjuk, akkor a jövőnk is ott van a zöld lapokon.

A zavaros hazugságokat rendezett sorokba szedő cikk kezdésnek mélyen benyal a félistennek, amiért az elintézte nekünk, nyomorult kisembereknek a béremelést. Azt elfelejtette megkérdezni a szemfüles és bátor újságíró, hogy vajon mi a búbánatos franc magyarázza, hogy Magyarország uniós sereghajtóvá züllött, hogy kiírtuk magunkat a demokrácia névsorából, a lakosság túlnyomó többsége szerint rohadtul nagy baj van és nem kérdezte meg azt sem, hogy nem érzi-e felelősnek magát Felcsút falábú szülötte azért, hogy most itt tartunk. Nem érdeklődött arról, hogy véletlenül nem sül-e le tekintetes miniszterelnök úr pofájáról a bőr, amiért egy ország fizeti meg az árát az ő feneketlen mohóságának és hatalomvágyának.

Nem. Annak örvendeztek tapsikolva – az Orbán nevű és a jól fizetett újságíró – hogy a választás előtt baksist szór a népnek Kleptokrácia ura és ezzel valószínűleg megnyeri a következő évekre is a szabadrablás lehetőségét. A béremelés olyan, mint a rezsicsökkentés. Bukik rá a paraszt, örül, mint majom a farkának. Azt véletlenül sem fogja fel, hogy milyen súlyos ára lesz a dolognak és hogy azt az árat megint ő fogja megfizetni. Azt nem kérdi meg a hülye, hogy hol a béremeléshez szükséges gazdasági növekedés. Az eszébe sem jut, hogy a közalkalmazottak bérének emelése a költségvetés terhére lehetséges és a versenyszférában sem a gazdaság javuló állapota teszi lehetővé, hanem a kényszer, mert kevés a munkaerő.

A szép mesével ellentétben nem azért kevés a munakerő, mert olyan jól hasít az ország és annyi munkahely lett, mint a hétfene. Azért van munkaerőhiány, mert aki csak tehette, elment ebből az országból. Nyugalom, a  folyamat még távolról sem ért véget. De nem baj, mert az Orbán nevű ezt is megmagyarázza.

Azáltal ugyanis, hogy Magyarország az egységes uniós munkaerőpiac része lett, itt mindig is jönni-menni fognak az emberek.

Az. Itt aztán jön-megy a munkavállaló, mint Mészáros Lölö szeme alatt a ridikül. Az a helyzet, szeretve hülyének nézett (joggal, basszus! ez a súlyos nagy gond) honfitársaim, hogy ide egyetlen uniós tagországból sem jön a munkavállaló, csak megy. Már Szlovákia is innen viszi a dolgozókat, mert magasabb fizetést, jobb feltételeket tud felajánlani. Legfeljebb a távolról sem uniós Ukrajnából lehet ide csábítani embereket, de azokat is csak a határ mellől, mert onnan is a rothadó kapitalista országokba mennek inkább, mint ebbe a virágzó illiberalizmusba.

Ugyanis sem a magyar, sem a külföldi munkavállaló nem szívesen dolgozza ki a belét éhbérért. Senki nem veszi jónéven azt, hogy a néhány család luxuséletmódját, milliárdos vagyonát az ő és családja rovására harácsolja össze a sajátos magyar berendezkedés.

De Orbán szerint tök normális, hogy mennek innen az emberek. Majd visszajönnek. Hiszen ő is visszajött. Itt egy új elem az Orbán-legenda unásig ismert láncolatában.

Én 1989-ben, 26 évesen, nevetséges ösztöndíjért egy gyerekkel a mózeskosárban vágtam bele az angliai tanulásba és munkába.

Büszkén jelenthetem, hogy koppanva fogott padlót az állkapcsom. Sok hülységet összeolvasok politikusoktól, Orbán pofátlan hazugságai sem tudnak meglepni többnyire, de ez még engem is megdöbbentett. A világ életében közpénzből élő, fizetést kizárólag az államkasszából kapó, a versenyszférában egyetlen percig nem dolgozó Orbán Viktorról kiderül, hogy ő is egy közülünk, pontosabban a külföldre kényszerült honfitársaink közül. Hiszen ő is fogta a kicsi gyerekét (a feleségről nem esik szó) és egy szál farmergatyában, ifjan és bátran belevágott az ismeretlenbe.

A valóság ezzel szemben az, hogy Soros György adta azt a nevetséges ösztöndíjat, amiből szegény Viktor és a mózeskosár tartalma öt hónapot Oxfordban töltött. Még arra sem volt képes a jelenlegi miniszterek jelenlegi elnöke, hogy ha már egy kosár pénzt rászánt az azóta első számú közellenséggé fajult Soros, akkor legalább befejezze a tanulmányait. Rohant haza, hogy le ne maradjon az országgyűlési választásról. A Soros pénzén kint töltött öt hónapot úgy bemutatni, mintha a szegény, de törekvő magyar fiatal fogná a családját és bátran belevágna a külföldi munkába, minimum ordas nagy hazugság.

Lényegében a cikk minden sora, de Orbán minden egyes megszólalása sem más, mint hazugságok kusza láncolata. Nem vagyok biztos abban, hogy ez az ember akár csak nyomokban is tisztában lenne még a valósággal. Ahhoz mindenesetre elég esze van, hogy ne csak a korlátlan hatalmat akarja, hanem elképzelhetetlenül sok pénzt is. Szépen hízik a família, a szomszédság, Nárcisz kutya és a hűséges talpnyalók. Jut a pór népnek is némi alamizsna, hol rezsicsökkentés, hol béremelés címkével. Nem a sajátjából adja szerencsére. Akár így, akár úgy, az árát mi fogjuk megfizetni. Mi és az unokáink, ha csak nem vágunk neki a világnak egy mózeskosárral. Nyugi, nekünk már nem jut Soros pénzéből.adomany