VENDÉG

Így jár az, aki Angliáig megy azért, hogy beleszeressen egy spanyol lányba

Forgács Erzsébet | 2016. November 27, Vasárnap | 19:03

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Jó ideje tervezem, hogy írok arról, milyen magyarként külföldön élni. Én is – mint oly sokan – akarva, akaratlanul elsodródtam Magyarországról. Félig kényszerből, félig kalandvágyból. Hajtott a kíváncsiság és volt egyfajta lépéskényszer is, mert az alapszintű megélhetésnél többre nem volt esélyem. Most Spanyolországban élek.

Spanyolországba költözésem nem életem első országváltása volt, de jóval megrázóbb, mint az első. 2011 őszén nyelvtudással érkeztem Angliába. A kultúrsokk engem sem került el, de a kommunikáció nem okozott gondot. Spanyolországban viszont megközelítőleg nulla nyelvtudással landoltam és nem volt egyszerű feladat túljutni az első időszakon. Így jár az, aki Angliáig megy azért, hogy beleszeressen egy spanyol lányba, aki haza vágyik.

Az ország annyira eltér a szülőhazámtól is, de Britanniától is, hogy újra kellett tanulnom alapvető dolgokat és át kellett értékelnem egy csomó mindent, amit addig örökérvényűnek, de legalábbis természetesnek gondoltam. Az egyik ilyen, az az élethez való hozzáállás. Eddig természetes volt, hogy első a munka, aztán minden más.

Spanyolországban ez másként van. Általában is később kezdődnek a napok – igaz, hogy hajnal előtt kevesen kerülnek ágyba – aztán délben kollégák csoportosan, vagy egész családok ebédelnek együtt. A bárok megtelnek emberekkel, a világ megszűnik két órára és csak egymásra, meg persze a finom ételekre figyelnek. Kisebb városokban még a szieszta hagyománya is él, ilyenkor délután 2 és 5 óra között a boltok nagy többsége és a bárok éttermei bezárnak. Nagyobb városokban ez már nem jellemző.

Az étel és a család fő helyen van a spanyolok értékrendjében, ebben hasonlítanak ránk, magyarokra. A vasárnap itt az együttlétről szól. Az utcákat, parkokat megtöltik a sétáló emberek. Mindig történik valami, minden és mindenki folyamatos mozgásban van. Nagyon ritkán látni magányos embereket. Az itt teljesen megszokott dolog, hogy idős párok csoportokba verődve – ha nem is randalíroznak – beszélgetnek, játszanak és nem szégyellnek boldogan és hangosan nevetni. Sőt, röhögni. Jó látni és hallani őket.

A társadalom valahogy úgy van összerakva, hogy soha, senki nem marad magára. Már itt éltem egy ideje, amikor feltűnt, hogy még nem láttam olyanokat, akik az utcán laknak. A páromat kérdeztem, hogy a munkanélküliség és a szegénység ellenére hogy lehet, hogy nincsenek teli az utcák hajléktalanokkal? A válasz roppant egyszerű. Nem hagyják magukra az embereket. Több tízezer ember, aki egyébként hajléktalan sorsra kényszerülne, soha nem kerül utcára. Rokonok, barátok, vagy egyszerűen csak segítőkész emberek befogadják őket otthonaikba és segítik őket abban, hogy munkát találjanak. Fontosnak érzik és kötelességüknek tekintik, mintegy hálából azért, hogy az ő dolgaik rendben vannak.

Nagyon jelentős a munkanélküliség, a protekció az élet szerves része. A nagyvárosokban nem (pontosabban nem annyira), kisebb városokban azonban teljesen elfogadott dolog, hogy nem a legjobb önéletrajzzal rendelkező, magasabb végzettségű, több nyelvet beszélő jelentkező kapja a munkát, hanem a család rokona, vagy a munkaltató barátja. Nem egyszerű megszokni ezt a felfogást.

A vallásosság – a magyarországihoz hasonlóan – többnyire inkább látszat, mint mély hitből fakadó életforma. A Szent Hét (Húsvét hete) a legnagyobb spanyol ünnep. Ezekben a napokban az utcák megtelnek fiatalokkal, idősekkel, családokkal, kisgyerekekekkel. Azok is részt vesznek a meneteken, akik egyébként nem vallásosak. A városok tömve vannak templomokkal, de jellemzően ma inkább az idős emberek mélyen vallásosak, ennek ellenére a vallási eredetű ünnepeket mindenki a magáénak érzi és nagyon komolyan veszi.

Meglepően kevés koldust lehet látni. Ám a kevés koldus is három csoportra oszlik. Az egyik a román koldus. Rengetegen érkeztek az országból és mivel a román nyelv közel áll a spanyolhoz, viszonylag jól megértetik magukat. A másik csoport az alkoholizmusban egyre lejjebb csúszó emberek nem túlságosan nagy tábora. A harmadik csoportba pedig a láthatóan nemrég még munkában álló, önhibájukon kívül nehéz helyzetbe került férfiak és nők tartoznak. Velük nagyon megértő a társadalom és mindenben segítik őket.

Spanyolországban utcára kerülni nem egyszerű. Onnan kezdve, hogy valaki elveszíti a munkáját és nem képes fizetni a számláit, legalább két év, ameddig ki lehet lakoltatni. Azonban a család, a közelebbi és távolabbi rokonok addigra megszervezik a bajba került ember ellátását. Ha ez valamiért – nagyon kivételes esetben – nem megoldás, akkor jönnek az egyházi szervezetek, akik ételt, ruhát, szállást biztosítanak a rászorulóknak. Spanyolországban komoly hagyománya van az apácakolostoroknak és az apácák aktívan kiveszik a részüket a nehéz helyzetbe jutott emberek ellátásából. Ténylegesen hajléktalan, mélyszegénységben élő, éhező, egzisztenciálisan reménytelenül lecsúszott ember – ha csak az alkoholizmus következtében nem zárkózott el teljesen – lényegében nincsen. A magas munkanélküliség ellenére más az élet minősége, mert más a társadalom szerkezete és felfogása, mint otthon.

Talán azért kevés az alkoholista, mert az alkoholfogyasztásnak kultúrája van az országban. Bárki bármit mond, Angliában én ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Spanyolország bár-kultúrája hasonló a hazai – jó értelemben vett – kocsmakultúrához. A fiatalok – és nem annyira fiatalok – egy jó sör, vagy egy pohár finom bor mellett beszélik ki gondjaikat. Nem látni az utcán saját hányásában fetrengő fiatalokat, sem egymást püfölő részeg tiniket. Az emberek egyszerűen jól érzik magukat.

A politikai élet ijesztően hasonló a hazaihoz. Talán annyi a különbség, hogy itt már felbukkant a politikában a fiatal generáció. Megszületett egy új politikai párt – a Podemos -, az emberek elkeseredéséből. Egy párt, melyben annyi doktor és professzor van jelen, amennyi semmilyen más pártban a világon. A milliárdokat lopó és azt letagadó régi elit itt is jelen van. A korrupció a hétköznapi élet szerves részévé vált. A napi hírekben majdhogynem külön rovat van fenntartva a korrupciós ügyek számára. Az emberek érzik, hogy baj van, de mégsem képesek változtatni ezen, vagy nem olyan gyorsan, mint ahogy lehetne. Azonban az eddig kormányzó párt hosszú idő után először nem tudott kormányzati többséget szerezni. A kormányzóképesség eléréséhez kétszer meg kellett ismételni a választást. A Podemos még nem elég erős, de gyakorlatilag a semmiből az ország negyedik legjelentősbb pártja lett.

Különösen fog hangzani, de Spanyolországban kevés cigányt lehet látni az utcákon. Ők egy párhuzamos társadalomban élnek, elkülönülve, egymást segítve és támogatva. Van a spanyol társadalmon belül egy másik, a cigánysághoz hasonlóan elkülönülve, egymásra utaltságban élő csoport, ők az Afrikából, arab országokból menekültek. Ők utcai árusként keresik meg a betevőt. Árulnak cipőt, táskát, ékszert. Ha elered az eső, azonnal esernyőárusokká változnak, ha pedig megérkezik a tél, akkor sapkát, kesztyűt, sálat kínálnak. Sem a cigányokkal, sem a menekültekkel nincs különösebb baja a többségi társadalomnak. Mindenki éli a maga életét, az elkülönülés teljesen önkéntes.

Szegény és gazdag között a mindennapi életben nincs látható különbség. Erre – hogy ne legyen látható és azonnal érezhető a vagyoni helyzet a ruházkodásban, mindennapi megjelenésben – kifejezetten törekszenek is a különböző társadalmi rétegek. Tehát van baj itt is, van korrupció a politikában és a hétköznapokban, van munkanélküliség és minden baj megtalálható itt is, ami a magyar társadalmat gyötri. Sőt, nem egy területen rosszabb a helyzet Spanyolországban, valahogy mégsem lehet látni azt a fásult, szürke reményteleséget, ami egyre szembetűnőbb, ahányszor csak haza látogatok. Itt nics az az ingerült türelmetlenség, ami annyira meg tudja keseríteni a mindennapokat. Nem mondom, hogy itt jobb és azt sem mondom, hogy Angliában, vagy Magyarországon jobb. Csak azt mondom, hogy más. Elviselhetőbb.

Lázár Gergő

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

VENDÉG

Így jár az, aki Angliáig megy azért, hogy beleszeressen egy spanyol lányba

Iratkozz fel most!

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY