Teljesen mindegy, hogy Orbán Viktornak, vagy Tokás Töhötömnek hívják a főgecit

MTI Fotó MTI Fotó

Napi boncasztalra kerülő komment:

„Kedves Szalonna! Ti mindent megtesztek, hogy felrázzátok az embereket a mély apátiából. Sajnos akiknek kellene azok ezt nem olvassák, mert el sem jut hozzájuk! Szeretnék egyszer arról olvasni tőletek, hogy szerintetek, hogy lehet ebből kitörni, vagy lesz még valaha jobb helyzete itt a sok millió kisembernek és hogyan???”

Meg sem tudom becsülni, hányszor bukkan fel ugyanaz a kérdés és azt sem merném megtippelni, hogy hányszor próbáltuk megválaszolni. Nekifutok újra és ahányszor még szükséges. Jelzem, ez csak egy vélemény és nem a mindent megoldó tuti csodafegyver. Nem is hinném, hogy létezik egy univerzális kulcs. Azt gondolom, sok-sok apró lépés vezet a megoldáshoz. Tízmillió apró lépés. Vagy kilenc millió, ha levonjuk azokat a lépéseket, amelyeket sokan megtettek már azért, hogy változzon az életük. Hogy ehhez át kellett lépniük a határokon, az nem az ő hibájuk. Akkor sem, ha sokan úgy gondolják, hogy mégis.

Meggyőződésem, hogy önmagában egy kormányváltás nem jelent megoldást. Lényegében mindegy, hogy Orbán Viktornak, vagy Tokás Töhötömnek hívják a főgecit. Az is mindegy, hogy Mészáros Lőrinc, vagy Venyige Vencel az, akinek a zsebében – átmenetileg – landolnak azok a pénzek, amelyekből ezer magyar vállalkozás tízezer embert tudna foglalkoztatni. A rendszer rossz. Korrupt, gennyes, kizsákmányoló, rabló. Ha így marad, nem számítanak a nevek. Akkor sem, ha a jelenlegi bűnösök név szerint ismerhetőek, ha személyekhez lehet kötni minden aljasságot és minden elrabolt milliárdot. Kissé átalakítva a közismert mondatot: ez a rendszer nem jöhetett volna létre, ha nincs az előző kormány és az azt megelőző. De nem jöhetett volna létre akkor sem, ha nem ilyen a közgondolkodás, mint amilyen.

Ha sikerül leváltani a kormányt – békésen, vagy békétlenül, lényegében mindegy – akkor annyi történik, hogy új nevet adunk ugyanannak a szarnak. Az attól még büdös lesz akkor is, ha narancssárgáról lilára, vagy libazöldre mázoljuk át. Az élősködők mindenhová beették magukat. Hihetetlen vagyont és befolyást halmoztak fel. Bárki is kerül a mostaniak helyére, keze-lába meg lesz kötve és úgy kell ugrálnia, ahogy ezek fütyülnek. Látszólag nincs kiút, pedig van.

Nagyon tanult és okos politikai elemzők és egyéb szakik viszonylag rendszeresen elmondják, hogy nem szabad azzal fenyegetőzni, hogy elszámoltatás lesz, mert az káros. Egyrészt a mostaniak (és az őket megelőzők, mert soha ne feledjük el, hogy súlyos és kölcsönös megállapodások eredménye az, ahol most tartunk) még a mostaninál is aljasabb húzásokra vetemednek, hogy ne bukjanak ki a védett pozíciójukból, másrészt akkor mindenki, aki be akart lépni a politikai porondra, visszaretten, mert ott fog lógni a feje felett a fenyegetés, hogy megütheti a bokáját.

Szerintem sem szabad ezzel fenyegetőzni. Meg kell csinálni. Másként soha a büdös életben nem lesz ennek vége, mert az egymást követő kormányok továbbadják a fertőzést. Meg kell szakítani ezt a láncot. Hogy ez bekövetkezhessen, a gondolkodásunknak kell megváltoznia. Egyenként, koponyánként, agyanként. Külön-külön meg kell értenie mindenkinek, hogy pontosan mi történik. Fel kell fogni, hogy a korrupció: bűn. A lopás: bűn. A hazugság: bűn. Nincs bocsánatos korrupció. Nincs olyan, hogy elnézünk valamit, mert hiszen a másik is ezt csinálta és máshol is ez van. Nem, nem ez van.

Ha egy miniszter hazudik a választóinak, annak a miniszternek meg kell buknia. Ha egy politikus több pénzt költ, mint amennyit keres és ennek a pénznek az eredetével nem hajlandó elszámolni, annak a politikusnak meg kell buknia. Ha egy politikus rokonsága, baráti köre a közpénzeken élősködik, kiszorítva a piacról a vállalkozókat, annak a bandának buknia kell. Ha egy politikus gyereke igazolhatatlan és indokolhatatlan módon más ország kormányának tagjaival tárgyal, annak a politikusnak buknia kell.

Amelyik politikus hazudik, akár csak egyszer is, annak örökre ki kell buknia a politikából. Akkor is, ha a legkisebb falu polgármestere és akkor is, ha a legnagyobb közjogi méltóságot viseli.

Azt gondolom, hogy ameddig mi, egyenként fel nem fogjuk, hogy mi vagyunk a létrehozói, működtetői és életben tartói ennek az egész rendszernek, addig nem lesz, nem is lehet lényegi változás. Akik ennek a haszonlvezői, azok nem érdekeltek ebben.

Akkor lehet valódi elmozdulás ebben, ha mindenki (jó, mindenki soha nem fogja ezt érteni sem, de a kritikus tömeget alkotó emberek) felfogja, hogy nem a másiktól kell várni a csodát, hanem önmagától. Neki nem szabad szemet hunyni, ha azt látja, hogy nem működik a település, de a polgármester és családja egyre tollasodik. Neki kell az asztalra csapni, ha a képviselő nem őt képviseli. Nekik kell felemelnie a szavát, ha a pedagógus alkalmatlan a feladatára. Neki kell felháborodnia azon, hogy a Habony Árpád, Rogán Antal, Orbán Ráhel, Mészáros Lőrinc, Kishantos, Paks, olimpia, sajtószabadság, közérdekű adatokhoz való hozzáférés, sztrájkjog, Polt Péter. Ezt tudnia kell mindenkinek, meg kell érteni, hogy miért rossz és léteznie, születnie kell egy igénynek, hogy ez megváltozzon.

Ennek csak egy kis lépése az, amit naponta a szemünkre vetnek sokan. Beszélni, írni kell róla. Újra és újra és újra. Nem szabad belefásulni, főleg nem szabad elfogadni, természetesnek és megmásíthatatlannak tekinteni. Ha elég sokan megértik ezt és elég sokan elhiszik, hogy máshogy is lehet, akkor eljön az a pillanat, amikor minden előzetes szervezés, egyeztetés és meghívó nélkül egyszerre ordítja az a sokmillió kisember, hogy ebből elég volt. De ahhoz a sokmillió kisembernek az ő sokmillió kis agyában rendet kell tenni.

Hát, ezért pofázunk mi. Nem másért.adomany