Kurvára belefáradtam ebbe az egész ragacsos, gusztustalan, kisstílű, avítt, savanyú szagú pofátlanságba

Fotó: via Pixabay Fotó: via Pixabay

Ötszázezer magyar dolgozik külföldön. A legtöbben, ezt még a három szólamban felharsanó hazaárulózás elé bocsátanám, nem igazán jókedvükben: hanem azért, mert megfeszített politikusi közakarattal lassan sikerül tényleg emberi tartózkodásra tökéletesen alkalmatlanná tenni ezt az országot – pedig húszpár éve még kicsit másképp festett a dolog.

Azt is elmondom gyorsan, nem a kabrió Ferrarimat kérném számon lassan negyedszázad lassan összes úgynevezett politikusán, azaz puhatestű, lelketlen és lelkiismeretlen, cinikus kóklerén, gátlástalan, hazug, uszító szemfényvesztőjén, köpönyegforgató, gerincmentes, semmirevaló alkalmatlanján, elvtelen, lapuló, gyáva seggnyalóján: csupán egy emberhez méltó életet várnék el.

Amit most, legyünk pontosak, ezen a héten épp 2020 környékére ígérnek. Ha jól emlékszem. Ígérnek: a századik játékszabály-módosítás után. Én – és kétlem, hogy egyedül lennék ezzel a nem ma született óhajommal – csak normálisan szeretnék élni: ha lehetne, ha egy árva, picurka kis mód lenne rá, itt és most. Itt, mert minden ellentétes híreszteléssel szemben bizony nekem is ez a hazám; és most, mert nem igazán bízom mondjuk a lélekvándorlásban, ráadásul sokkal jobban szeretném motorozással és más hasznos cselekvésekkel tölteni az időmet, mint ötszáz évre reinkarnálódni vécéülőkeként, amilyen az én formám.

És legalább ugyanennyire nem bízom a három, nyolc, tizenkét év múlva most már tényleg isten bizony beváló jóslatokban. Mellesleg, megjegyezném, soha nem is bíztam bennük – csak a nyolcvanas években, bár hülye nem, de fiatal voltam, most viszont egyre inkább azt érzem, rútul és viharsebesen fogy az időm. De minimum az a része, amiben még igazán örömömet lelhetem.

Éppen ezért baromira nem érdekel már, ki és hol cseszte/cseszi el ezt az egészet, legszívesebben azt mondanám, ha rajtam állna, legyen egy hét teljes parlamenti amnesztia, fusson innen mindenki, az összes (oldaltól, színtől, elhivatottságtól, nemtől függetlenül – az egy százalék mérsékelten becstelen így járt, őszintén sajnálom, tetszettél volna valami szakmát tanulni), büntetlenül, hótisztán, csak induljon már végre az egész társaság, húzzanak a tökéletesen törvényesen körbebástyázott, lassan huszonöt éven át egyetlen ellenszavazat nélkül önmaguknak megszavazott lakhatási-utazási-étkezési támogatásukból, bizottsági főteremburai tiszteletdíjukból, a nemzetképviselői jövedelmükből, kormánytanácsnoki járandóságukból, alsófelügyelőbizottság-helyettesi javadalmazásukból, az általános örökös jussaikból Barbadosra, Kolumbiába, Szaúd-Arábiába, Ausztráliába vagy Örményországba, nekem tényleg fukszmindegy, csak itt ne lássam már őket, ne halljam a hangjukat, ne olvassam a csak magukra szabott, de kizárólag minket telibe szopató törvényeiket…

Sajnálom, elnézést a csúnya beszédért… most érzem csak, milyen kurvára belefáradtam ebbe az egész ragacsos, gusztustalan, kisstílű, avítt, savanyú szagú pofátlanságba, amiben mostanra tényleg kicsúcsosodni látszik az elmúlt huszonsok elfecsérelt évünk, meg mindennek a legszara. Elkapott a gépszíj, bocs: eredetileg csak arról akartam írni, hány száz milliárdot veszítünk mindannyian e félmillió kitántorgott máshol befizetett adója, nem itt elköltött pénze, nem a mi javunkra fordított munkaereje, tudása, magyarsága miatt… és persze a pénzen túl… vajon érdekel-e valakit is, nagyuraink, mit veszítünk azzal, hogy lassan a gyerekeink egyetlen lehetősége, vágya, ambíciója, útja is a sima menekülés lesz, lényegében bárhová…

És vajon van-e, aki szerető szülőként ma ép ésszel azt mondja: Maradj csak, fiam… mert itt… izé… tudod… élned… meg halnod… – amikor utóbbira túlságosan korán túlságosan nagy, az előbbire meg szinte semmi sansz…

Szerző: Boda András 

 adomany