Nekrológ az elvesztett tisztességről, emberségről

unnamed-1

Az elmúlt hetekben talán többen olvasták egy képzeletbeli ESZOSZ károsult monológját, amely „Életmese” címmel jelent meg. (A három rész ITT, ITT és ITT olvasható.) Sokat gondolkodtam azon, hogyan is tudnám befejezni a történetet, egyáltalán érdemes-e még bármit hozzátennem a leírtakhoz. Nem igazán tudtam magammal dűlőre jutni, végül a „halotti beszéd” formát választottam. Tudom, tisztában vagyok azzal, hogy soraim nem váltják meg a világot, nem jut több kenyér a családok asztalára. De talán kiadom magamból azt a tehetetlen dühöt, amit azóta érzek, mióta először találkoztam a palira vett károsultakkal. Az idők folyamán ez az érzés csak erősödött, hiszen láthattam, hogy nincs erő, nincs akarat, amely hatni tudna azokra, akik akár „pár perc” alatt is segíteni tudnának. A gátlástalanság, a cinizmus, a szegény emberek semmibe vételének olyan fokával találkoztam, amelyet korábban  el nem tudtam volna képzelni. Kegyetlen érzés volt megélni, hogy tehetetlenek vagyunk!

Úgy hiszem, hogy a közel 3000 család kálváriájában benne van napjaink Magyarországa, a maga  teljes valójában. Hazánkban sok százezer olyan ember él, aki még a nyolc általánost sem végezte el, így a munkaerőpiacról gyakorlatilag kiszorult. Sokan közülük talán még sohasem dolgoztak, valódi munkahelyük nem volt. Egyik napról a másikra élnek, gyakran emberhez méltatlan körülmények között vegetálnak. Rajtuk, a társadalom talán legelesettebbjein  próbált segíteni az elmúlt években több olyan projekt, amelyet EU-s pénzekből finanszíroztak. Erős a gyanúm, hogy a pályázatokat személyre, cégre, szövetkezetre szabottan írták ki, a nyertes előre adott volt. Csak így lehetséges, hogy több milliárdot verhettek  el valakik, anélkül, hogy az érintettek – döntően romák – helyzete egy jottányit is javult volna. A rengeteg pénz nagy része kézen-közön vándorolva eltűnt, a közpénz valószínűleg magánosítva lett. A védhetetlennek látszó Voldemort ügyön kívül, a magyar hatóságok egy csigát is megszégyenítő lassúsággal  „teszik a dolgukat”. Így van az ESZOSZ esetében is, ahol az illetékes testületek „munkája” az akták áthelyezése egyik helyről a másikra. A felelősök pedig röhögnek a markukba, élnek mint Marci Hevesen. Nincs kifizetődőbb ma Magyarországon, mint Fidesz-csókosnak, strómannak, netán a  „nemzet gázszerelőjének” lenni.

A becsapott, nyomorban élő emberek tavaly június vége óta keresik az igazukat. Megjárták a poklot is az elmúlt közel másfél évben, eredménytelenül. Azok a kormányzati vezetők, minisztériumi dolgozó, akik tehettek volna bármit, „elegánsan” elfordították a fejüket. A közel 3000 károsult segélykiáltása nem jutott el az agyukig, nem hatotta meg a szívüket. Ha valaki időt szakítana a brazil szappanoperákat is megszégyenítő kálvária papírjainak az elolvasására, láthatná, hogy milyen sablonos, lelketlen válaszokat tudtak kicsiholni magukból a jól fizetett közszolgák. Egyetlen emberi szóra, egyetlen olyan mondatra nem voltak képesek, amelyből érzékelhető lenne, hogy valóban tenni, segíteni akarnak. Ha egyáltalán válaszoltak, akkor kizárólag közhelyekre voltak képesek. Az átvert, becsapott károsultak tavaly június óta, egyetlen „emberrel” nem találkoztak, csak és kizárólag lelketlen, arctalan bürokratákkal. Kiderült, hogy a mai hatalmat egyáltalán nem érdekli, hogy mi lesz a nyomorban élőkkel. Számukra a saját pénztárcájuk vastagsága a legfontosabb, a közpénzből fizetett emberek nem a közért dolgoznak. Persze mindezt látványos semmittevéssel, üres mondatok puffogtatásával próbálják palástolni.

Egy cinikus, gátlástalan hatalom foglya az ország. Egy hatalomé, amelyet a pénz imádata tart egyben. Minden egyéb üres fecsegés, népkábítás. Úgy látszik, olyan világban élünk, ahol már a legszegényebbeket is meglophatják  azok, akik megfelelő kapcsolatokkal rendelkeznek a politika magas köreibe. A szegénybe a hatalmasságok bármikor belerúghatnak, a nyomorban élők kiszolgáltatva élnek. Esélyük sincs az emberhez méltó életre, számkivetve tengődnek. Azokból, akik tehetnének értük, már régen kiveszett a tisztesség, az emberség. Lenézik azokat, akiknek kevesebb jutott a jóból, akik örülnek, ha kenyeret tudnak naponta a kopott, törött lábú asztalukra tenni. Nem vágynak ők félmilliós helikopterezésre, nem járnak a méregdrágán épített stadionokba, nem utaznak a felcsúti kisvasúttal, „csak” szeretnének emberhez méltóan élni. Ennek az esélyét veszi el tőlük nap, mint nap a lelketlen, embertelen hatalom, jó nagyot rúgva beléjük.

Vajon az urak, hölgyek tudják azt, milyen, ha levegőnek nézik őket? Talán  egyszer ők is megtapasztalják, hogy abból a magasságból, amelyben ők képzelik magukat, piszok nagyot lehet a nemesebbik testrészre esni. És nem sajnálja őket majd senki… mert tettek érte, hogy ez legyen a sorsuk.

Szerző: Budácsik Lajos

adomany