Kár, hogy a késhegyre menő kocsmai verekedésekben senkit nem érdekel, hogy kinek van igaza

Az Orbán nevű egyén és Lovász László, az MTA elnöke érkezik a Magyar Tudományos Akadémia 187. rendes közgyűlésére az MTA dísztermébe 2016. május 2-án (Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI) Az Orbán nevű egyén és Lovász László, az MTA elnöke érkezik a Magyar Tudományos Akadémia 187. rendes közgyűlésére az MTA dísztermébe 2016. május 2-án (Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)

A hétfői szombatnál megfelelőbb alkalom aligha kínálkozik arra, hogy senkit nem érdeklő kérdéseket feszegessünk. Engem például a Magyar Tudományos Akadémia elnökével készült interjú ihletett meg éhgyomorra, amelyet a még működő 168 óra készített annak örömére, hogy Lovász László elnök úr (egyébként világhírű matematikus és számítógéptudós) azon meditál hosszú hetek óta, hogy mit nem szabad neki gondolni, cselekedni a magyar tudományos élet legfontosabb intézményének élén.

Az utóbbi hetekben legalább öt tudós lemondott MTA-tagságáról az Orbán-kormány – szerintük – vállalhatatlan, elnyomó politikája miatt, amelynek legfrissebb és legaggasztóbb vívmánya a Népszabadság maffiamódszerekkel történő kinyírása és a nemzet víz-, gáz- és mangalicaszerelőjének kezére játszása. Mindeközben csaknem harminc tudós (a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, illetve doktora) levélben fordult Lovász László elnök úrhoz. Aggodalmukat fejezték ki a Magyarországon végbemenő „antidemokratikus” folyamatok, különösen a sajtószabadság veszélyeztetése miatt.

Az elnök úr akkor egyebek mellett a Magyar Idők nevű orgánum hasábjain reagált erre a levélre (én pedig az elnök úr szavaira), ahol megnyugtatta magát: az Akadémia nem egy politikai szervezet, ő személyesen sem a bal-, sem a jobboldalt nem képviseli, ő a tudomány, az oktatás, a kultúra ügyeinek képviseletére vállalkozott. Időközben tudományos fokozattal rendelkező szakemberek petíciót indítottak, amelyben aláírókként csatlakoznak a Lovász Lászlónak címzett nyílt levélhez.

Az elmúlt két hét alatt az elnök úr álláspontja körömfeketényit nem változott: ugyanazt a fonalat vette fel újra a 168ora.hu-n ma megjelent interjúban (tanulságos, ajánlom elolvasásra), amelyben továbbra is azzal érvel: az övék nem politikai szervezet, az elnök mint közszereplő pedig nem fejezheti ki politikai álláspontját, mert 365 akadémikust kell képviselnie – akiknek a fele jobb-, a másik fele pedig baloldali. Idézek Lovásztól:

  • Szerintem önmagában nem baj, ha politikai viták vannak. Gond az lehet, ha ott vannak politikai viták, ahol nincsen helyük. Ahogyan például egy iskolában nincs helye politikai vitának, úgy az Akadémián sincs. 
  • …minden akadémikus szabad ember, aki kifejthet politikai véleményt, mint ahogyan gyakran hangot is adnak meggyőződésüknek jobb- és baloldalról egyaránt. Lehet, hogy én ennek nem örülök, de ténykérdés, hogy Magyarországon kiéleződtek a politikai viták. Azt viszont nem látom célravezetőnek, hogy az Akadémián tartsunk egy rendkívüli közgyűlést mondjuk ezzel a címmel: Vesztébe rohan-e a magyar társadalom? Ebben nem lenne egyetértés, megosztó és pontatlan kérdés lenne. 
  • …ma Magyarországon az Akadémia azon ritka intézmények egyike, ahol jobb- és baloldali emberek, tudósok úgy tudnak leülni egy asztalhoz, hogy párbeszédük végén képesek közös álláspontot kialakítani egyes kérdésekről. És ahhoz tartják is magukat. (…) Ehhez a viszonyhoz (…) nagyon nem tartozik hozzá, hogy egy határozatot, mondjuk, 55 százalékkal áterőltessünk, akár egyik, akár másik politikai oldal felé billenne a mérleg. Ezt értelmetlennek tartanám, hiszen többségi véleménynek tudományos kérdésben nincsen helye. Ilyen módon egyik oldal sem erőszakolhatja rá a véleményét a többiekre. 
  • Sajnos a magyar közéletben kialakult egy szekértábor-mentalitás. A saját csoport álláspontját mindenki akkor is kötelességének tartja megvédeni, amikor lelkük mélyén már tudják, hogy nincsen igazuk. Az együttműködést pedig akadályozza, ha a vitákban akkor sem sikerül dűlőre jutni, amikor az észérvek már elfogytak. Sajnos nem mindig könnyű meghúzni a vonalat a tudományosan elemezhető és a csupán érzelmi kérdések között.

Ameddig az urak, és különös tekintettel Lovász elnök úr eldönti, hogy hol vannak azok a finom határvonalak, amiket még/már nem szabad átlépni, hogy vajon mi erkölcsös, mi nem az, hogy a többség ráerőltetheti-e a véleményét a kisebbségre (akkor is, ha a többség 40%-os esetleg), én azt hiszem, annál is nagyobb itt a baj, mint két hete gondoltam. A tudományos élet legkiválóbbjait megillető tisztelet mellett is azt kell mondanom, hogy aki egy késhegyre menő kocsmai verekedés kellős közepén nem érti, hogy a Bibliával itt nem sokra fog menni, az inkább ne menjen kocsmába, lépjen egyet hátra és mentse az életét, ahogy tudja.

Lovász úrnak ajánlom figyelmébe, hogy ez itt a legaljasabb kocsmai verekedés. Akkor is, ha a tudomány megfellebbezhetetlen függetlenségének üvegbúrája alól ez még mindig nem világos. Senki nem állította, hogy az MTA politikai szervezet lenne, senki nem várta az elnök úrtól, hogy politikailag foglaljon állást, bár attól tartok, éppen ő az, aki ezekkel a suta megnyilatkozásokkal nem bír szabadulni attól a szekértábor-mentalitástól, amit oly vehemensen elítél.

Az a rossz hírem van, hogy a demokrácia léte, avagy nem léte, a sajtó- és véleményszabadság léte, avagy nem léte, az elnyomás léte, avagy nem léte – amellett, hogy tudományos megközelítést igénylő alapvetés – kőkemény politikai kérdés. Ennek a ténynek a kényszeres tagadása mellett, Lovász László jelen állás szerint megpróbál diplomatikusan viszonyulni ahhoz a politikai hatalomhoz, amely már árkon és bokron is túl van a jogállam lebontásában. Lovász László megpróbálja megvédeni az általa vezetett intézményt, mert pontosan tudja, hogy az MTA a politikai rezsim kiszolgáltatottja. Lovász László óvatosan visszafogott, mert a kicsinyes politikai bosszú fogalma nem ismeretlen számára. Ezt nézzük végig most: ahogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöke kéthetente elmagyarázza, hogy miért nem lehet megtenni azt, amit már tegnap is késő lett volna.

Miközben Mészáros Lőrinc kaliberű gazdasági zsenik ráteszik a kezüket az ország vagyonára, cserében az oktatásból, kutatásból, fejlesztésből folyamatosan forrásokat vonnak ki, miközben szélerőművek helyett Paksot építenek, miközben válogatás nélkül törlik bele a lábukat a különböző társadalmi rétegekbe, miközben az egyre ordítóbb mélyszegénység mellett egyre harsányabb az állami propaganda, miközben a nemzetközi versenyképességi listán már Botswana is lekörözött, a MTA elnöke jobb- és baloldalazik és fenntartásai vannak a tudomány szerepével kapcsolatban. Meddig még? Mert az igazság az, hogy ha Lovász László számára a Népszabadság példátlan kinyírása (ami a nyílt levelet és tagságról való lemondásokat is generálta) jobb- és baloldali politikai kérdés, akkor tényleg reménytelen ez az egész.

Kijelenthetjük, hogy Lovász László ma sem érti: a lap bedöntésével (ahova egyébként baloldalisággal aligha vádolható szakemberek is írtak, lásd Mellár Tamás közgadász, az MTA doktora) kapcsolatos hallgatás, a politikától való távolságmaradás folyamatos mantrázása valójában a fennálló politikai rezsim legitimálásával egyenértékű. Ennél keményebb politikai állásfoglalás pedig nincs. Tényleg – biztos én vagyok a hülye – hova vezetne az, ha az MTA tudományosan alátámasztaná (akár 55%-os többséggel is), hogy meddig demokrácia a demokrácia és hol léptük át azt a határt, ami már elfogadhatatlan? Szentségtörés lenne.

Ez az álszent semlegesség, ez a passzivitás jelen esetben a fennálló hatalmi kurzus támogatását jelenti. A korrekt lavírozgatás, az potenciális forrásmegvonások elkerülésének igyekezete, az esetleg újraválasztás kérdése felülírja az MTA elnöke szerint azt, hogy a legnépszerűbb ellenzéki lap kinyírása talán nem más, mint a meg nem valósult rendszerváltás utáni törékeny demokrácia példátlan pofán törlése.

Félek, hogy ez a lavírozgatás nem a tudományosság védelmét szolgálja, de legalább a teljes behódolás felé mutat. Gyávaság, naivitás, megalkuvás? Nem tudom, de a végeredményt tekintve teljesen mindegy is. Lovász László ugyan nem magára értette, de tökéletesen megfogalmazta a lényeget: saját álláspontját akkor is kötelességének tartja megvédeni, amikor lelke mélyén már tudja, hogy nincsen igaza. Kár, hogy ráadásul a késhegyre menő kocsmai verekedésekben senkit nem érdekel, hogy kinek van igaza.

adomany