Aztán rájön az ember, hogy már nincs hová hazamenni. Ha akarna, akkor sem

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Lecsengett a forradalmi hangulat. A vérmes öregasszonyok hadserege hazament és alighanem átvedlett egyébként és egyenként kedves nagyivá, aki hókiflit süt a hazalátogató unokának. Akkor is, ha az az unoka a szomszéd faluból látogatja meg és akkor is, ha történetesen – mondjuk – Londonból jön haza. Sütögetés közben a nagyinak eszébe sem jut, mekkora szerepe van abban, hogy a maradék kiflit úgy kell majd becsomagolni, hogy ne csipogjon be a reptéri biztonsági kapu. Alufólia kizárva. Tegnap beszélgettem egy külföldre szakadt fiatallal, történetesen az ’56-os megemlékezés, fütyülés és hazugságcunami kapcsán indult az eszmecsere, a végére oda jutottunk, ahová.

„És mégis elhiszik, hogy kifütyülték a himnuszt…

 Én ezreket látok kommentelni mindenhol, akik az egész ellen vannak. De az utcákon mégsincs senki. Komolyan nem értem.    (…) Már annyi szikra volt, amivel az országot fel lehetett volna gyújtani (…) a Népszabadság arra minimum elég kellett volna hogy legyen, hogy tízezrek vonuljanak az utcára napokon keresztül (…) ez kb. olyan, mintha a New York Times megszünne egyik napról a másikra.

  Aki ezt nem erti…Lőrincke már meg is kapta őket…de ez sem érdekel már senkit (…) Én szívesen élnék demokráciában ? nem lehet mindig várni   (…) Egyre inkább úgy néz ki, hogy nem csak az elkövetkezendő 5-10-15 évben nem lehet egyáltalán Magyarországban gondolkodni, hanem már a későbbi jövőben sem (…) egyszerűen már nekünk sincs jövő otthon

 (…) anno azért még nem így jöttünk el onnan (…) tapasztalatszerzés, új élmények stb. aztán rájön az ember, hogy már nincs hová hazamenni, ha akarna, akkor sem 

(…) de én már nem látok opciót sem a változásra. Miert nem változik a politikai paletta? Hol vannak az új emberek? Hol a magyar Podemos? Szerintem sokan hazamennénk segíteni, ha lenne mit, vagy miben.”

Most jön az a rész, hogy miért is kell vérig sérteni egy generációt és azt álítani, hogy minden idős ember orbánhívő. Holott én soha életemben nem állítottam ilyet, de aki meg akar sértődni, ám tegye. Szorosan ezt követi az a bölcsesség, hogy miért külföldről ugat az, aki. Miért ment el, vagy miért nem jön haza és változtat a rendszeren, ha nem tetszik neki. Miért mástól, az itthon maradottaktól várja, hogy azok harcoljanak meg azért, hogy neki legyen hová hazajönnie. Mondom, én mit gondolok erről.

Nyilván csak azokról tudok beszélni, akik az én családomból, szűkebb és tágabb ismeretségi körömből mentek el, de az a gyanúm, akiket nem ismerek, azok is hasonló okokból döntöttek így. Egyrészt huszonéves fiatalként az ember vagy él a szülők nyakán (már amennyiben az a nyak elbírja), mert még ha a megélhetésre elég is a fizetés, otthonteremtésre, családalapításra nem elég. Akinek napi kenyérgondjai vannak, az nem forradalmat csinál, hanem az köti le minden idejét és energiáját, hogy megéljen valahogy.

Ha ez a történet már előbbre tart és van család – férj, feleség, gyerek – akkor hatványozott a felelősség és hatványozott a kényszer. Amennyiben mindezek tetjébe még esetleg van fizetendő hitel, támogatásra szoruló szülő is, akkor nincs más hátra, mint nekivágni a világnak.

Egyszerűen sokszor nincs más kiút. Elsősorban mindenki a saját életéért, a saját családjáért felelős. Az első a gyerekem, mindenki más csak aztán következik. Ez így természetes, ezt nem lehet számonkérni.

Egészen egyszerűen azoknak, akik elmentek, nem volt más választásuk. A legtöbbjüknek nem volt. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nincs olyan anyagi jólét, mint a fejlettebb országokban. Tényszerűen arról van szó, hogy itt nincs jövő. Nem maradt. Széthordta a NER.

A magyar társadalom jelen állapotában nem képes az összefogásra. Semmiben. Abban sem, ami mindenkinek elemi érdeke lenne, teljesen függetlenül a politikai hovatartozásától, vagy sehova-tartozásától. Jelenleg tök mindegy, ki miért állna ki, mit szeretne elérni. Képtelenek vagyunk akár az egészségügy, akár az oktatás érdekében (önmagunk, szüleink és gyermekeink érdekében) összefogni, mert néhányan az összefogás mellé állnak, ugyanannyian ellene protestálnak, mások körberöhögik, megint mások leszarják. Mindenki egyedül marad a végén. Mindenben.

Ehhez nem kell hazajönni senkinek. Ezen nekünk kell valahogy túljutnunk. Egyenként. Mindenkinek a saját fejében-lelkében kell rendet raknia, mert ha ötvenezren hatvanezer irányba indulunk, pont sehová sem jutunk. Sem a külföldön élő magyarokkal, sem nélkülük. Mi, akik itthon vagyunk, rajtunk múlik. Egyszer el kell jönnie annak a napnak, amikor felismerjük ezt és nem a politikusoktól várjuk a jobb életet, nem kuncsorgunk a demokráciáért, nem a másikra várunk, hanem megindulunk. Együtt. Hókiflis nagyival, vagy nélküle.

Akkor, ha ez megtörténik, akkor lehet megkérdezni a kint élőket, hogy nem akarnak-e hazajönni segíteni. Legalább addig, ameddig egyenesbe rángatjuk a megrekedt szekeret. És meggyőződésem, hogy jönni fognak. Most még. De ahogy múlik az idő, úgy lazulnak a kötelékek. Sokan már kivitték a családot, mások ott alapítanak családot, ott születnek gyermekeik. Nem olyan erős a kötődés, mint ahogy azt nagyon romantikusan, a hazaszeretet táblácskát szorongatva sokan elvárják.

Az embernek ott van a hazája, ahol az otthona van. Otthona ott van, ahol a családja, a szerettei. Ahol befogadják, ahol emberhez méltó módon élhet, ahol szabadnak érezheti magát. Ahol van jövője. Magyarország – önmagában ez csak egy szó. Tartalommal mi töltjük meg. Vagy mi üresítjük ki. Rajtunk múlik, hogy mi itthon érezhetjük-e magunkat és rajtunk is múlik, hogy nekik lesz-e hová hazajönniük. Rajtunk múlik. Mindannyiunkon. Senki máson.adomany