December 14,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Vendégcikk: A hazaárulók országa

Vendégszerző: Singing Jungle

Még az első Orbán kormány győzelmét megelőző választások előtt beszélgettem valakivel. Ennek a valakinek a családja abban a bizonyos „átkos” rendszerben maszek kocsmát üzemeltetett. Oda járt a Tanácsháza apraja-nagyja. Jól ment nekik a szekér, hiszen tolták rendesen. Eljött a rendszerváltás, eltűnt a kocsma, s ez a család hirtelen mély keresztény lett. Anyu rendszeresen templomba járt (előtte még az utca másik oldalára is átment nehogy közel kerüljön a feszülethez), a fiúgyermek pedig sekrestyésnek állt. A valaki ennek a fiúgyermeknek a húga volt. Kérdezte tőlem, kire fogok én szavazni? Azt feleltem: „Még nem tudom, de biztos, hogy nem a Fidesz-re.” Azt felelte nekem: „Hú, de bunkó vagy”

Akkor még csak egy bunkó voltam, de ma már hazaáruló lennék.

Hazánkban sokan nincsenek tisztában a hazaárulás fogalmával. Nem kell jogtudornak lenni, hogy megleljük az idevonatkozó passzust a Büntető Törvénykönyvben, vagy akár a Google segítségével a Wikipedia-n.

Egy törvényi megfogalmazás nem sokat jelent ebben az országban (mennyiből is áll egy törvényt átírni manapság?), hiszen aki a „liberális” szóból képes szitkozódás alkotni, annak hazaárulózni sem nehéz. Sok éve figyelem már különböző politikai pártok követőinek a megnyilvánulásait, nyilatkozatait. Mindig akad valami, amiért szívfájdalom nélkül hazaárulózza embertársát a magyar. Most a kvótanépbutítás idején is igen sikkes dolog lett másokról kijelenteni, hogy „eladja” a hazáját. Láttam már pro, és kontra érveket az igen, a nem és a bojkott mellett is. Az érvek legtöbbje úgy ért véget: „Ha nem ezt választod, hazaáruló vagy.”

Bármerre is nézek duzzad a magyar büszkeség. Kopaszra nyírt, rovásírással tetovált mélymagyarokat látok, akik import bakancsaikban, turulszarban gázolva, habzó szájjal fennen hirdetik hazaszeretetüket, miközben mindenki más csak áruló és alsóbbrendű.

Ott vannak a narancsködbe burkolózott embertársaink is, kik már nem látják a fától az erdőt. Nekik mindegy ki, mit mond, ha a szövege kicsit sem hasonlít a vezér szavaira, az már csak hazaáruló lehet. Vezérük szavait eléjük rakták, sőt mi több, rájuk öntötték. Volt általános hörgés és köpködés, de mikor kiderült az igazság, akkor lettek végképp haragosak. Olyanok ők, mint Orwell 1984 c. művében az Angszoc párt aktivistái. A gyűlölet hetére készülve Kelet-Ázsiát éltető Eurázsiát gyalázó plakátokat ragasztanak ki, éltetik a Nagytestvért, és a birodalmukat. Aztán a Gyűlölet hetének hatodik napján kiderül Eurázsia a barát, és Kelet-Ázsia az ellenség. Habzó szájjal tépik, szaggatják az általuk felragasztott plakátokat, mert biztos, hogy a Goldstein ügynökeinek a műve, hogy azok a falragaszok felkerültek…

Végtelenségig lehetne sorolni a különböző „büszke” magyar fajtát. Nem sorolom, mert az ő szemszögükből én már nem is vagyok magyar, sőt még a hazámat is elárultam a fenti soraimmal. Százfelé szakadt népet látok, kiket a gyűlölet hajt s éltet. Magyarokat látok akiken fogott a Finkelstein-Habony gyűlöletkampány. Százféle Facebook csoport szidja a kormányt és egymást is. Elfeledik, hogy az útjuk egy, a céljuk is egy. Csak a felejtés lehet az oka, hogy nem tudnak közös nevezőre jutni, nem tudnak egyeztetni. Az egyik nem fogadja el a másikat, mert a másik Gyurcsányt akarja, az egyik meg a Vonát, a harmadik pedig egyiket sem, csak a száját tépi. Elvannak a Facebookon, véres szájjal marják egymást, elborult aggyal állítják egymásról, hogy elárulták a hazát, miközben nem vesznek tudomást egy sötét, kegyetlen árnyékról melynek Orbán-kormány a neve.

Két hazaárulózás között mindenki csak nyafog, hogy nincs kit követni, nincs alternatíva. Csak két nevet mondok a sok közül: Sándor Mária, Pukli István. Mögéjük lehet állni, szívvel, lélekkel, testtel, nem csak a Facebookon sajnálkozó nyavalygással.

Elmúlt már az „Ébredj Magyar”, ez a nóta lecsengett. Tudomásul kéne venni, hogy az ország háromnegyede változást akar, egy a cél, egy az akarat. Azért mert mások nem úgy akarják mint mi, attól még nem hazaárulók és attól sem, ha igent húz, ha nemet, vagy ha el sem megy. Ideje két új szót megtanulni és hasznosítani: kompromisszum és az együttműködés.

Amíg ezt nem tanuljuk meg, az Orbán maffia sötét árnya lesz rajtunk. Épül-szépül a maffiaállam, mígnem egy kerítéssel körülvett diktatúra foglyai leszünk. Akkor már késő lesz ráébredni, hogy ha a cigányság integrációjára szánt pénzt nem ellopják, hanem valóban az ő oktatásukra fordítják, akkor 25 év alatt a róluk alkotott kép is változott volna. Ha az egészségügybe tolják a stadion pénzt, akkor sokkal kevesebb ember hal meg. Ha a Manyup pénz lenyúlásánál elhajtjuk őket a francba, már akkor is jobban jártunk volna, ha a….ha a….ha a….Ott lesz ez a sok HA, de mi egyikkel sem fogunk törődni, mert az egyik kezünkkel a rácsba kapaszkodunk, a másikkal pedig egymásra mutogatunk: Miattad van, HAZAÁRULÓ.

Valami megváltozott a teleképből csörgedező zenében. Kellemetlen, csúfolódó dallamba csapott át. S aztán – lehet, hogy nem is történt meg, lehet, hogy csak a hasonló hangok által felidézett emlék volt – valaki ezt énekelte:

  Lombos gesztenyefák alatt

Eladtál s eladtalak…” 

(George Orwell: 1984 – Fordította: Szíjgyártó László)

adomány

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.