(Csak most…)

Fotó: KreF/Pixabay Fotó: KreF/Pixabay

Csak most értem meg az apámat,
aki a zengő tengeren
nekivágott Amerikának.

Utnak eredt – nem uj jelenség, –
hogy lefülelje bátoran
a természetes jószerencsét.

El is keserült, meg is csappant
érdeke itt, az óhazán,
unta főzni a szagos szappant.

Csak most értem meg az apámat,
aki az ingó tengeren
nekivágott Amerikának.

Az urak locsogtak fecsegtek,
ő batyut kötött. Odaszállt,
hol jó munkást szép pénz kecsegtet.

Az erdőn nem volt egy szál bokra,
egész uton emlékezett
és hányt a hempergő habokra.

Elhagyta bölcsen a családját –
azért, mert keményen keres,
a csemetéi őt ne áldják,

mert megátkozzák, ha felnőnek.
Nem volt erkölcsi példatár
s nem hűse hazugság-felhőnek.

Csak most értem meg az apámat,
aki a csalárd tengeren
nekivágott Amerikának.

Csak most, hogy uj világba tartok.
Flórám az én Amerikám.
Elenyésztek a régi partok,

nem ődöngök zajuk-bajukban:
az emberarcok mélyiről
uj értelem szegélye bukkan.

Ahogy az apám nekivágott –
ha százszor nincsen, akkor is
Istenre bizom a világot.

Én nem a tusától szabódom:
szerelmemért csalok, ölök –
bár lehetőleg korrekt módon.

József Attila

1937. jún.