Viktor, hogy hívjál nyugodtan telefonon, de személyesen ne nagyon gyere mifelénk mostanában

Kép: reetdachfan Kép: reetdachfan

Kedves Viktor!

Régen írtam neked, de hát faluhelyen tavasztól őszig sok a tennivaló. Most beszorultam az eső miatt, van időm írni. Amúgy is eltörött a kapám nyele, a Józsi most faragja bele az újat, addig ráérek.

Azt írja a rohadtmocskos, balliberális, magyargyalázó terrormédia (ezt majd elmagyarázhatnád, ha erre jársz), hogy hamarosan felhívsz engem telefonon. Hogy menjek el szavazni. Hát megyek én, Viktor barátom, hogyis ne mennék, ha te kéred! De azért csak nyugodtan hívjál fel, legalább beszélgetünk egy kicsit.

Tudod, mióta kiléptem belőled – meg hát a falu is kilépett – azóta itt nagyon jól mennek a dolgok. Nincs is okom semmi panaszra, csupa jó dolog történik mostanában. Ami meg nem jó, azt közös erővel kijavítjuk. Ezt is csak neked köszönhetjük, drága barátom, mert ha te nem vagy, soha nem jut eszünkbe kilépni. Azért persze néha itt is vannak bajok, merthát csak ostoba falusiakkal van körülvéve az ember.

Képzeld el, már egészen szépen fejlődött a falu, kezdtünk megnyugodni, erre nem elment a szép esze a polgármesterünknek? Egyszer csak azt vettük észre, hogy hiába fizettük be azt a pénzt a közös kasszába, amit eddig, csak nincs pénz erre se, meg arra se. Mondtuk a Gyurinak – akkor pont ő volt a polgármester, mert minden évben más vállalja el a posztot – szóval mondtuk ennek a szép gyereknek, hogy hozza már elő a kockás füzetet, amibe beleírja, hogy mire költi a pénzt. Először nem akarta előadni, hogy semmi közünk hozzá, de aztán a Zsombor – tudod, ő a pék a faluban – nyakon legyintette. Hát igen, ezt a demokrácia dolgot kell még egy kicsit tanulnunk. De azért hasznos volt a legyintés, meg hát akit egy pék nyakon ver, az mindjárt jobban felismeri, hogy mi a dolga. Hozta a Gyuri a füzetet, átnéztük, erre kiderült, hogy ő maga – márhogy a Gyuri – nemhogy nem fizet be a közösbe, hanem szedi ki onnan a pénzt.

Nem mondom, hogy nem öntötte el az agyunkat a méreg, de azért kultúremberek vagyunk mi, hiába hogy falusiak vagyunk. Amikor felsegítettük a Gyurit a földről – a tanítónő még be is ragasztotta a homlokát, ahol olyan csúnyán felrepedt – kérdeztük tőle, hogy miért is dézsmálja ő a közvagyont. Azt makogta, hogy hát ő itt a legmagasabb méltóság (jó, ha van 160 centi), őneki több jár. Hát azóta nem ő a polgármester, de azért fontos posztot kapott. Ő tereli ki a patakpartra a libákat, meg este haza.

Épülünk-szépülünk, lassan mindenki megtalálja a helyét, ahol a legtöbb hasznot hajt a közösségnek. Nem mindig könnyű azért megtalálni, ki hová kerüljön. A legtöbbet a Margit nénivel kínlódtunk. Tudod, az a randa, bibircsókos vénasszony. Özvegy, állandóan az urát siratja, pedig az a második háborúban veszett oda, az meg nem mostanában volt. Na, neki nehezen találtunk helyet, de meg dühös is volt rá mindenki. Akármibe fogtunk, a nyanya mindig ott termett és elkezdett kárálni, hogy az nem lesz jó így, de nem lesz jó úgy se, leginkább neki se fogjunk, mert úgyse fog menni. Untuk már cefetül, hogy még akkor is ezt huhogta, mikor készen lettünk azzal, amire azt mondta, hogy nem fog menni.

Végül kitaláltuk a Margit helyét is! Csináltunk neki egy helyre kis kunyhót a dinnyeföld szélére, azóta ott lakik. Ha jönnek a vadak, hogy megdézsmálják a termést, az öregasszony elkezd óbégatni meg huhogni. Már a látványától is megszalad a vaddisznó is, de a hangjától még a krumpli is kiugrik a földből, ásó se kell.

Jaj, azt még nem is meséltem, hogy majdnem kitört nálunk a gyalázat. Egy időben mindenki névtelen leveleket kapott. Nem postán, hanem csak úgy, bedobva a levélládába, innen tudtuk, hogy csak falunkbeli lehet, de nem tudtunk rájönni, kicsoda. Olyanokat irkált ez a szerencsétlen, hogy nemzetárulók vagyunk, meg hogy nem rendes ember itt senki és mind meghalunk. A nemzet, magyar, ember, haza szavakat csupa nagy kezdőbetűvel írta, de még azt is, hogy falu. Ezért gondoltuk, hogy sok esze nem lehet.

Aztán a múlt héten volt falugyűlés – minden hónapban tartunk – és ott lehullt a lepel. Úgy kezdődött, hogy a Vilma – tudod, akinek az a pörge bajusza van – felszólalt, hogy neki elege van abból, hogy mi nem támogatjuk a magyar ipart, meg a magyar gazdaságot. Mivel nem írásban szólt hozzá, nem láttuk, hogy a magyart is, meg az ipart is nagy kezdőbetűvel mondja, nem is fogtunk gyanút. De a Sanyi – ő a boltos – meg feldühödött, meg amúgy is mérges volt, mert reggel úgy belerúgott véletlen a küszöbbe, hogy elrepedt a lába ujja és hát ha fáj az ember lába, nem jókedvű. Sanyi se volt az, hát leordította a Vilma bajuszos fejét, hogy mit óbégat, amikor pont őmiatta kell mindig olasz tésztát hozni, mert egyedül neki nem felel meg a magyar.

A Vilma erre eltátotta a száját, hogy ő csak magyart vesz, direkt meg is nézi mindig a dobozán, hogy rajta legyen a nemzeti szín. Sanyi meg mondta, hogy a Vilma egy hülye (mondjuk ez igaz is), mert mindig fordítva tartja a dobozt és ezért hiszi, hogy magyar zászló, pedig olasz, csak fejjel lefelé. Na, mi ebből tudtuk, hogy Vilmával lehet a baj. Ki is derült, hogy nem nagyon tud olvasni, de amit olvas, azt se érti szerencsétlen. A tanítónő hetente kétszer korrepetálja. Szépen halad a Vilma, már meg is érti, amit lát. Azóta ő is szid benneteket, mint a bokrot. Már kis kezdőbetűvel írja amit úgy kell, pedig jobb magyar lett, mert maga gyúrja a tésztát.

Na, lassan mennem kell, mert elállt az eső és készen van a kapa is. Csak azt akarom még mondani Viktor, hogy hívjál nyugodtan telefonon, de személyesen ne nagyon gyere mifelénk mostanában, mert még mindig én őrködöm a falu szélén, hogy be ne jöjjön valami nem ide való. Ott állok a kapával és védem a demokráciánkat, el ne lopja valaki.adomány