NEHAZUGGY

Az egyetlen gond az, hogy önmagára viszont senki nem ismer rá

Forgács Erzsébet | 2016. Augusztus 5, Péntek | 10:08

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Mostanság eléggé kiestem a hétköznapok körforgásából, de a minap bekövetkezett kényszerpihenőt – amikor szinte egész napra sikerült elérhetetlenné tennie valami kedves illetőnek az oldalunkat – kihasználva belecsobbantam a napi rutinba. Elmentem ugyanis vásárolni és kivételesen nem a berohanok, lekapkodom a polcról ami kell, kirohanok, mert vár a munka rendszer szerint, hanem ráérősen vásárolgattam.

Arra még előző életemből emlékszem, hogy nyáron nem igazán jó nagyobb tömegbe – például üzletbe – menni. Ugyanis a magyar (biztosan más is, de én ezt élvezhetem) populáció egy része úgy gondolja, hogy a hetvenkétszer átizzadt ruhát elég kiszellőztetni, viszont a tusolást is ki lehet váltani a dezodor bőséges használatával. Amúgy nem, csak szólok. A büdös attól csak büdösebb lesz, ha valami penetrát szórunk rá vastagon.

Az ilyen, nemzeti érzelmekben gazdag, a higiénia terén kissé alultáplált illető mellett elmenni felér egy katasztrófával, ugyanis a szagot úgy húzza maga után, mint egy ezerkettes Lada a füstcsóvát. Mögé állni a kasszánál még ennél is súlyosabb, mert pont ő az, aki valamiért szükségét érzi felemelgetni a karját – nézd már, a Józsiék! Szia, Józsi! – pápázási célból. Olyankor a viszonylag tamponált hónaljszag szinte szárnyra kap.

Így szédelegtem a hiperszuperben. Előttem Apukám és Anyukám vonult – így szólították egymást – rendkívül öntudatosan. Apukám tiritarka rövidgatyában, hónaljban megkérgesedett pólóban, kínai szandiban. A lábbeli nem lehetett éppen a megfelelő méret, mert elöl Apukám lába vastagon kilógott és gyakorlatilag a koszos körmeivel tartotta a helyén a kalucsnit, behajlított lábujj-technikával. Mint egy rendes családfő, ő tolta a kocsit, közben iskolázta Anyukámat, hogy is lehet annyira ostoba tyúk, hogy otthon felejtette a bevásárlólistát. Most akkor meg tudod mondani fejből, hogy van-e otthon hipó, vagy nincs? Ugye, mondom én mindig, hogy felelőtlen vagy, mert most akkor vegyünk és nem is kellene, vagy ne vegyünk, de kellene. Nézd már, a rohadt életbe, de drága a sör! Ez egészen jó áron van, akciós. Veszek egy rekesszel.

Anyukám szokva lehetett a folyamatos okításhoz, mert meg sem rebbent a több rétegben felkent festék a szempilláján, hanem éberen leskelődött minden irányba. Egyszerre. A pékárukhoz érve sikkesen felemelte a karját, jókora csóvát bocsátva ki a 120 százalékban nájlon blúza alól, majd akkurátusan, egyenként végignyomkodta az összes bagetet, kenyeret, bucit, császárzsemlét és ami csak ott megtalálható volt. Nagyvonalúan ügyet sem vetett a tömött sorokban kihelyezett fogócsipeszekre, egyszer használatos kesztyűkre. Illetve a kesztyűkre igen, mert letépett egy marékkal és szemrebbenés nélkül a táskájába gyűrte, jó lesz a kertben.

Akik látták a kedves jelentet – köztük én is – azok aznapra nem vettek kenyeret. Éljen Norbi! Kérdés: miért kell ilyen büdösbunkónak lenni? A jelző mindkét tagját külön-külön és szó szerint értelmezve. Természetesen az összefogdosás végeztével Anyukám semmit nem vett, mert minden szikkadt (még langyosak voltak a kenyerek) és ő ilyen szart nem hajlandó megenni, mert mindig megfájdul tőle a gyomra.

A másik kedvencem – és ehhez ki sem kell lépnem otthonról – az egyik kertszomszéd. Ő az a kétlábú, akinek – bár magának nincs macskája – de akkora állatszeretet buzog az ereiben, hogy a kajamaradékot rendszeresen kihordja a kertje végébe. A kerítés mellé. Oda, ahol a mi kertünkkel határos. Szépen oda borítja a maradék vasárnapi csirkepörit, a babfőzeléket, paprikáskrumplit. Az eredmény: vastag rétegben baromficsontok, félig, vagy háromnegyedig rothadt ételmaradékok és mintegy ötvenmillió légy. És kóbor macskák. Köszi, tahó!

Ugyanez a szomszéd az, aki egész évben nem gondozza a kertjét (kis területű pihenőkertekről van szó, nem fél hektáros háztájikról), mert annyira elfoglalt. Igaz ugyan, hogy ennek örömére minden kertbe, amelyik érintkezik az övével (ilyenből, domboldal lévén három van) átkúszik a lián, átnő a bodza, átfertőz a levéltetű, a gyom és minden, ami megtalálható egy rendesebb szemétdombon.

Évente egyszer esik neki a kertjének. Kizárólag nyáron, amikor mindenki nyitott ablaknál alszik, szigorúan hajnal fél hatkor és csakis hétvégén. Akkor ápol ő kertet, mégpedig szárzúzóval, mert a fűnyíró sikítva menekül a susnyás látványától. Zúzás után beizzítja a szegélynyírót, ami csak kicsit ad ki elviselhetőbb hangot, mint egy flex, amivel vasúti sínt szeletel az ember. Munka végeztével emberünk lerogyik a kertje közepében felkupacolt – a 15 évvel ezelőtti építkezésből megmaradt – téglából és megkötött zsákos cementből álló emlékműre és elégedetten végigtekint birodalmán. A legyalult gaz marad, ahol eldőlt, majd legközelebb ősszel fog hozzányúlni, amikor is a langymeleg naplementében beteríti az egész völgyet a félig nedves, de benzinnel lelocsolt, elégetni szándékozott gaz kellemes füstje.

Merem állítani, hogy mindenki, aki most ezeket a sorokat olvassa, a tulajdon szomszédjára, vagy az általa látogatott üzlet vásárlóközönségére ismer. Az egyetlen gond az, hogy önmagára viszont senki nem ismer rá. Pedig nem lenne baj. Mindjárt kellemesebb hely lenne ez az ország. Egy kicsivel. adomány

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!