December 17,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Olvasói levél: Gőzük sincs, hogy mit csinál ott az a gorilla, de ki kell nyalni a seggét, ha élni akarnak

Reggel, munkába menet hallgattam két fiatal lány beszélgetését a buszon. Sajnálatos módon a fülhallgatómat otthon felejtettem, úgyhogy Metallica helyett csak ez jutott. Iskolai órák szükségessége volt a téma. Az egyikük kifejtette, hogy a történelem márpedig őt nem érdekli. Elgondolkoztam, hogy felvilágosítsam-e, de végül ráhagytam, egy féloldalas mosoly kíséretében. A néhai apósom szavai jutottak eszembe. Azt mondta, hogy azért kell tudni a történelmet, hogy tudjuk, hogy mi az, amit nem szabad többször megtennünk.

1989 ma már történelem. De még vígan élnek és virulnak azok, akik azelőtt születtek. A baj azokkal van, akik azután. Talán ismeritek a kísérletet a majmokról, és a banánról:

Vegyünk egy ketrecet, amiben öt majom van. A ketrecben egy madzagon lóg egy banán. A banánt csak a legfelső lépcsőfokról lehet elérni. Az egyik majom előbb-utóbb odamegy a lépcsőhöz és elkezd felmászni a banánért. Azonban ahogy hozzáér a lépcsőhöz az összes majom hideg zuhanyt kap.

Kicsit később egy másik majom is megpróbál felmászni a banánért – az eredmény ugyanaz. Ez még számos alkalommal megtörténik. Kis idő elteltével, amikor egy majom elindul a lépcső felé, a többiek megpróbálják megakadályozni.

Most zárjuk el a vízcsapot, nem lesz több zuhany. Cseréljük ki az egyik majmot egy újoncra. Az új “fiú” meglátja a banánt és megpróbál érte felmászni. A többiek azonnal megtámadják, és nem engedik hogy a  lépcső közelébe menjen. Amikor minden mászási kísérlet kudarcba fullad a többiek támadása miatt, az új “fiú” feladja.

Most cseréljünk ki még egy régi (zuhanyozott) majmot egy újoncra. Az új majom megint csak megpróbálja megszerezni a banánt, de a többi négy majom megtámadja ezért. Az előző újonc is aktívan részt vesz a támadásban.

Amikor már ez is feladta, cseréljük ki a harmadik majmot is. Amikor ez is megpróbál eljutni a banánhoz, a többi négy megtámadja. Pedig a négy támadó majom közül kettőnek elképzelése sincs, miért nem szabad a banánnal próbálkozni.

Miután a negyedik és az ötödik majmot is kicseréltük a ketrecben lévő majmok egyikének sincs emléke a hideg zuhanyról. Mégis, meg sem próbálnak felmenni a banánért. Hogy miért? Mert ez mindig így volt és mindenki azt látta, hogy így kell ezt csinálni.

’89 előtt minden az államé volt. Elmentünk az ABC-be. Állami tulajdon. Fodrászat. Huszonhetes számú italbolt. Ez is állami tulajdon. Bérlakás. Strandfürdő. Opera. Állami tulajdon.

Aztán megdöntöttük a rendszert. A rossznyelvek szerint a módszert. Privatizáltunk. (Szétosztottunk. Szétloptunk.) És végre ki lehetett mondani, hogy „ez az enyém”. És majd’ huszonöt éve ehhez ragaszkodunk. És ezt tanítjuk a gyerekeinknek is. Úgyhogy van egy csomó jól nevelt kismajmunk.

Pár évvel ezelőtt a kis családomat elvittem Horvátországba nyaralni. Autóval, szarásig pakolt csomagtartóval, ahogy azt ilyenkor szoktuk. Crikvenica város mellett döntöttünk. Roppant kellemes kis hely, egy dolgot leszámítva. A tengerpart öklömnyi kavicsokból áll. Próbál az ember kényelmesen feküdni rajta, általában sikertelenül. Vettem egy gumimatracot. Megoldottam. Igen ám, de a gyerekek nem bírják az erős napsütést, úgyhogy vennem kellett egy napernyőt is. De csak olyat kaptam, amit le kell szúrni a homokba. A kulé kavics pedig ezt nem engedte. Elmentem nagyobb köveket gyűjteni, hogy azzal megtámasszam az ernyőt. Egy horvát család mellett találtam egy szép darabot, s elővéve a német nyelvtudást, ami megmaradt bennem, megkérdeztem a családfőt:

-Ist das ihr Stein? (Ez az Ön köve?)

És művelt horvátként válaszolt is:

-Nein, das ist unser Stein. (Nem, ez a mi kövünk.)

Megköszöntem, elvettem a követ, s kitámasztottam az ernyőt.

Ez 2006-ban volt, de amit a bácsi mondott, azóta cseng a fülemben. Unser Stein. Engem, mint jól nevelt kismajmot ez meglepett. Itthon mire mondjuk, hogy ez a „miénk”? Semmire. Ha bármi szarrámegy, az mindig valakié. A járda retkes. A parkban a padot kettétörték a huligánok. A nyilvános vécébe nem lehet bemenni, mert minimum vérhast kapunk. Mind az önkormányzaté. Az ő dolguk. Az ő felelősségük. És még nagyon sok mindent fel tudnék sorolni, ami valakié. És hatalmasat tévednék. Mert akár hiszitek, akár nem, az a miénk.

A kismajmok megtanulták a leckét. Ellenben most már éhesek, és nagyon szeretnének enni egy banánt. A létra nem járható út. A legjobb az lenne, ha felállnának egymás vállára, levennék a banánt, és a dolog el van intézve. De sajnos nem ilyen egyszerű. Ugyanis a ketrecben megjelent egy pár gorilla, akik simán arrébb hajítják a kis majmot, aki meg akarná akadályozni, hogy felmásszon a létrára. A kísérletet végzők pedig ezt végignézik, írják a jegyzeteiket, és levonják a tanulságot, hogy a gorilla milyen nagyszerű állat. Ugyanakkor a gorillának nem elég egy banán. Ráver kettőt a ketrec rácsaira, hogy azok beleremegnek. A kísérletezők pedig félelmükben elárasztják banánokkal a ketrecet. A kismajmok elkezdik összeszedni. A gorilla elkalapál egyet-kettőt, a hideg zuhany pedig már mindennapos. Banán nincs, csak ha a gorilla egy-két félig rohadtat elhajít. A jól nevelt kismajmok még mindig elfogadják a helyzetet. A kísérletezők pedig megállapítják, hogy a rendszer működik, elmennek fröccsözni a luxusvillájukba.

Olvasom a híreket, cikkeket, kommenteket. És azt veszem észre, hogy Kádár Jánosból félistent csinál az internet. Csak én maradtam le valamiről? Azt a rendszert nem váltottuk le 1989-ben? Vagy egyéb oka van? A válasz elég rémisztő: nem változott semmi. Egy kis ideig úgy volt, hogy fog, de aztán mégsem. Kádár idején nem volt semmink. Az államé volt. De akkor ez elfogadott volt. Ez volt a rendszer.  Aztán ezt mi közös erővel megváltoztattuk, mert nem tetszett.

Ez volt az, amikor a majmok felálltak egymás vállára banánért. Csak aztán a hideg zuhany mellett voltak még darazsak, meg miegymás. A kismajmoknak szükségük volt valakire, aki megvédi őket, úgyhogy hívtak egy gorillát. Nem tévedés. Ők hívták a gorillát. Aztán a kismajmok kicserélődtek ismét, és ahogy az eredeti mese szól, gőzük sincs, hogy mit csinál ott az a gorilla. De a helyzet adott, ki kell nyalni a seggét, ha élni akarnak.

Az emberek egy ijesztően nagy százalékának már megint nincs semmije.  Negyed évszázad elteltével. Túlélnek. Azt mondták nekik, hogy a rendszer megváltozott, s majd jobb lesz. Úgy mondták: három szoba, három gyerek, négy kerék. De a lényeg ugyanaz maradt. Ugyanúgy tekintenek mindenre, mint állami tulajdonra. A kormány is, a nép is. De Kádár idején ez nem volt titok. Az élet pedig egyszerűbb volt, nem voltak illúziók. Talán ezért sírjuk vissza.

A majmoknak rá kell végre jönniük, hogy a ketrec az övék. Ugyanis ők élnek benne.  Nem a gorilláé, nem a kísérletezőké. Az Övék.

A parkban a pad a miénk. A járda, amin járunk, a miénk. A pénz, amit a kormány elkölt stadionra, a miénk. Ez a dühítő, nemde?

Unser Stein.

A horvátok, akiknek a történelmében nemrég volt egy háború, ezt jól tudják. És úgy elhúztak mellettünk, hogy csak néztünk. És az összes nemzet, amelyik ezt vallja, már rég az élvonalban van. A mi Pistikénk az óvodában elvesz a polcról pár darab építőkockát, és épít belőle egy házikót. És büszkén kinyilvánítja, hogy ez az Övé. Ha Pirike bele mer dumálni, hogy ezt nem így kéne, akkor jól meg is cibálja a haját. Mert ezt tanulta a kismajom. Pedig együtt kéne építeni, mert akkor nagyobb lesz, és szebb.

Neogrády Gábor Viktor

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.