Szétszakadt ország: ezért nem érdemes a senkiháziakat elűzni vidékre

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Mostanában többször előfordult, hogy egy-egy komment kapcsán íródott meg egy cikk. Ez egészséges dolog, hiszen erről szól, vagy erről kellene, hogy szóljon általában is a média. Egyfajta párbeszédről. Nem egészséges dolog bezárkózni a magunk kis elefántcsont-tornyába, mert elveszítjük a kapcsolatot a valósággal. A Kolozsvári Szalonna szerzői számára kiemelten fontos az odafigyelés a reakciókra, hiszen nem öncélúan akarunk írni, hanem inkább beszélgetni szeretnénk az olvasókkal.

Engem tegnap ragadott meg egy hozzászólás, amire most reagálni fogok.

„ Alakitsunk mar egy Budapest varosallamot, ezeket a senkihaziakat meg uzzuk le az elbitorolt foldjeikre videkre…akkor aztan felolem kilephetnek az Uniobol is, pont lexarom.”

Még az elején szeretném leszögezni: a komment írójában a rossz szándék, vagy a vidék lenézésének szikrája sincs, ebben teljesen biztos vagyok. Ezért kérem, hogy ne ítélkezzen senki, ne minősítse sem a kommentet, sem a kommentelőt, mert az igazságtalan lenne. Azonban gondoljuk végig, beszéljük meg.

Az ország kétharmada (hogy előkerül minden témában ez az arány) nem Budapesten él. Vidéken éppen úgy élnek kormánypárti és ellenzéki érzelmű emberek, élnek liberálisok, jobboldaliak, baloldaliak, okosok és kevésbé bölcsek, munkások, értelmiségiek és munkanélküliek, tehetősek, épphogy megélők és a nyomor alján tengődők.

A Kolozsvári Szalonna – pontosabban annak munkatársai – vidékiek. Talán éppen ezért tudunk érzékenyebben reagálni bizonyos szociális problémákra, mert testközelből látjuk, megtapasztaljuk a vidéki lét örömeit, de annak nehézségeit is. Ami egy fővárosi ember számára nehezen – olykor egyáltalán nem érthető – az számunkra mindennapi realitás.

Vidéken – főleg falun – ha nincs munka, akkor nincs munka. Egy családi ház van, ami eladhatatlan, vagy filléreket ér, tehát a tulajdonosa gyakorlatilag röghöz van kötve. Már amennyiben nem akar a híd alatt lakni, ha állást kap egy nagyvárosban. Mert az albérlet el is vinné a keresete jelentős részét, a maradék jó esetben elég lenne ételre, rosszabb esetben arra sem. Sok faluból a közlekedés nehézkes, az utiköltség ára horribilis egy munkanélküli számára. Ott nem lehet felkapaszkodni egy villamosra, beugrani a metróba és viszonylag gyorsan eljutni a lakóhelytől a munkahelyig. Annyit gyalogolni sem lehet naponta.

Vidéken a bérek jóval a fővárosi bérek alatt vannak, megélni akkor lehet belőle, ha az ember a tulajdon házában lakik. Vissza is kanyarodtunk az előző bekezdéshez és talán így érthető, hogy amelyik településen, vagy annak elérhető közelségében nincs munalehetőség, ott vége van a világnak. Marad a közmunka, amit a polgármester oszt ki. Amennyiben a polgármester jó pártkatona, kézben tudja tartani, zsarolni tudja a lakosságot. Mert ameddig egy akárhányadik kerület polgármestere nem feltétlenül ismeri a kerületében élő Kovács Bélát és nem tudja róla, hogy Béla nem rajongója Orbán Viktornak, esetleg olykor tüntet is ellene, addig egy 500 lakosú faluban mindenki mindenkit ismer és mindenki mindenkiről mindent tud. Ha a vidéki Kovács Béla etetni akarja a családját és ehhez a közmunka az egyetlen út, akkor be kell fognia a száját, különben éhhalálra ítéli a gyerekeit. A vidéki Kovács Béla nagyságrendekkel jobban ki van szolgáltatva a hatalomnak, mint a fővárosi Kovács Béla.

A falvakban nincsen szupermarket, sem pláza. Többnyire egy kisbolt van, ami délután négykor általában bezár és ahol jellemzően lényegesen drágábban lehet beszerezni bármit, mint egy fővárosi hiperszuperben. A vidéki lakosok éppen ezért szoktak hétvégén elzarándokolni (autóval, vonattal, busszal) a legközelebbi nagyáruházba bevásárolni, mert az útiköltséggel együtt is olcsóbban jönnek ki, mintha a helyi kisboltban szereznék be a szükséges dolgokat. És éppen ezért volt számukra duplán pofánrúgás például a vasárnapi zárvatartás.

Sok fővárosi fejében él egy kép a vidéki emberek életéről, ami nem feltétlenül helytálló. A pirospozsgás arcú gazda elégedetten szemléli a kamrában lógó kolbászokat és sonkákat, miközben a felesége éppen a nyolcvankettedik üveg savanyúságot rakja a polcra a lekvárok mellé, a pincében pedig halmokban áll a burgonya, hagyma, répa, zacskókban bab, borsó és kosárban a friss tojás a tyúk alól.

Sok falusi háznak alig van kertje, pár tő paradicsom, ha megterem. A vetőmag, palánta, malac, naposcsibe rengeteg pénzbe kerül és aztán a permetezőszer, takarmány még többe. Nem olyan olcsó és nem olyan egyszerű dolog ez sem. Van persze olyan háztartás, ahol ez megoldható, de a többség számára nem, és a leszakadó kisvárosokban sok ember éppen olyan lakótelepeken él, mint a fővárosban és éppen úgy nem lehet disznót tartani a negyedik emeleten, mint ahogy az ötödik kerületben sem lehet.

A tankönyv, mosószer, cipő, ruha, áram, fűtőanyag, étolaj vidéken sem terem meg a kertben (már ha egyáltalán van kert). Ezeket meg kell vásárolni, ha van miből. Ameddig Budapesten folyamatosan működnek ingyenkonyhák és viszonylag rendszeresen vannak ételosztások, élelmiszer- és ruhaosztások – bármennyire megalázó is beállni a sorba – vidéken többnyire ilyesmi sincs. Ha vidéken nyomor van, akkor az nagy nyomor és nincs kiút belőle.

Sokszor hallom, hogy hol vannak a vidékiek, amikor demonstráció van. Azt javaslom a budapestieknek, szánjanak rá pár percet és nézzenek utána, ha nekik Nyíregyházára, Horpácsra, Hajdúnánásra kellene utazni egy este hatkor kezdődő tüntetésre, az hány órányi tömegközlekedést jelentene, mikor érnének haza és mennyibe kerülne. Aztán gondolják át, hányszor vállalkoznának erre az útra.

Sok szempontból szétszakadt ez az ország, ez az egyik vetülete a történetnek. Bár földrajzi értelemben nincsenek igazán nagy távolságok országon belül, a valóságban szinte áthidalhatatlan szakadék van a főváros és a vidék között. Olyannyira, hogy sok esetben a fővárosiak nem is értik a vidék gondjait, de sajnos ez fordítva is igaz.

Ezért nem megoldás a senkiháziakat elűzni vidékre, mert ott nem csak az ő földjeik vannak, hanem az ország lakóinak kétharmada is. Fontos, értékes kétharmada, amely kétharmad döntő része szintén az Európai Unió szerves része kíván maradni. Meg kellene végre találni az utat egymáshoz, ameddig nem késő.