Itt is otthon vagytok, ne törődjetek a kreténekkel

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Brexit, igen. Olyan vonatkozása, amire eddig, legalábbis ebből a szempontból nem is gondoltam. Egy hozzászólásban olvastam és nem hittem el. Gondoltam, hogy utánajárok és még most sem hiszem el, de kénytelen vagyok elfogadni.

A Nagy-Britanniában, ezen belül is főleg az Angliában élő és dolgozó magyarokról van szó. Azokról, akiknek a helyzete most bizonytalanná vált, hiszen még nem tudható, mikor történik meg a kilépési szándék hivatalos bejelentése, milyen törvényi változtatások fognak következni, ez mennyiben és mi módon érinti a külföldi munkavállalókat. Nyilván minden külföldi munkavállalót érinteni fog, de legyünk annyira elfogultak, hogy most minket a magyarok érdekeljenek elsősorban.

Magyarok az országon túl és magyarok az országon belül. Még legfelejebb csak találgatni lehet – ezt meg is teszi mindenki, mindenhol – a kint dolgozók jövőjéről, de már beindult a dögöljön meg a szomszéd tehene is – effektus. Gondolok itt azon honfitársaimra, akik máris vörösre tapsolják a tenyerüket féktelen nagy honfiúi, vagy éppen honleányi örömükben, miszerint úgy kell nekik! Mármint a kint dolgozó magyaroknak. Mert dögöljenek is meg, elmentek, elárulták a hazát. Ide aztán vissza ne sündörögjenek, mert nincs rájuk szükség. Van – sajnos nem kevés – olyan ember ebben az országban, akik most hihetetlen kárörömmel lelkendeznek a másik baján.

Holott a másik baja az ő baja is, az enyém is és mindenkié. Nem lesz attól senki jobb ember – és rosszabb sem – hogy Londonban él, vagy Kiskunhalason. Magyarabb sem lesz attól, ha megy, ha marad. Mégis, sok honfitársunk úgy érzi, hogy ő pusztán azért, mert meg tud élni Magyarországon – vagy akár nem tud megélni, de hősiesen szenved – máris jobb, erkölcsösebb, tiszteletreméltóbb annál, aki máshol próbál szerencsét.

És nem lehet megkerülni – nem is teszem -, azt a tényt, hogy ez fordítva is igaz. Vannak olyanok, akik idiótának, gyávának titulálják azokat, akik minden nehézség ellenére itthon próbállnak megállni a maguk lábán.

Az ország kórosan széthasadozott. A folyamatos nemzeti melldöngetés ezt hozza ki a gyenge értelmi képességű honfitársainkból (nyilván igaz ez más népekre is, de most rólunk van szó). Amikor nem igazán van mire büszkének lenni, mert semmi maradandót nem tett le az ember az asztalra, amikor több szeretne lenni valaki annál, amire a képességei feljogosítják, amikor valamiért borzasztóan vágyik arra, hogy tiszteljék, de nincs miért, akkor jön a végső érv. Mert ő magyar és ezért mindenki csakis kevesebb lehet, mint ő. Mert magyarnak lenni kiválasztottság, rang, tiszteletet parancsoló hősi cselekedet.

Pedig nem. Azért lehet tisztelni, szeretni valakit, mert jó ember, mert jó szakember, mert szellemes, okos, ügyes, jó anya, jó apa, társ, gyermek, barát, focista, sírkőfaragó, balettáncos. Azért, mert magyar, szerintem senki nem érdemel semmit. Tiszteletet sem.

Nálunk ez esetenként odáig fajult mára – köszönhetően a Fidesz-Jobbik egészen konkrétan nacionalista óbégatásának és a versenyfutásnak, hogy melyikük tud több, egyébként a saját életében sikertelen, vagy elégedetlen embert berántani ezzel a hülyeséggel -, hogy már nem csak magyar-nem magyar ellentét van, hanem magyar-magyarabb-mégmagyarabb-bayerzsolt-kövérlászló.

Innen nézve a mégmagyarabbak kezdik úgy érezni (egy ideje), hogy valójában itt csak nekik van joguk élni és ennek örömére ők fogják megszabni, hogy a jelenleg külföldön tartózkodók egyáltalán méltóak-e arra, hogy hazajöjjenek (egyébként szerintem eszükbe sem jut hazajönni), valamint hirtelen arra is felkenték önmagukat, vagy egymást, hogy az itt élő honfitársaikat küldözgessék el, amennyiben azok nem értenek egyet bármivel, amivel mélymagyarék szerint egyet kellene érteniük.

A kormánypárt soha el nem évülő bűne az, hogy a lelkek legmélyéből, a sötétből előbányászta ezt a zsigeri suttyóságot, hogy nemcsak szalonképessé, hanem kimondottan dicsőséggé emeli a büdösbunkó náci mentalitást.

Én ugyan csak önmagam nevében tudok nyilatkozni, de ebben a minőségemben üzenem a kinti magyaroknak és az itteni magyroknak is: ez a mi hazánk és itt mindenkinek helye van. Még a magyarságot az emberség elé helyező hülyéknek is. És csak remélni tudom, hogy a maffia hataloméhsége nem fajul odáig, hogy ne érezhessem itthon magam, vagy ne érezhessem otthon magam Európában.

Csak annyit akartam üzenni a most bizonytalan érzésekkel küzdő fiainknak és lányainknak: itt is otthon vagytok, ne törődjetek a kreténekkel. Vagyunk még páran normálisak, bár már fáradunk.adomány