Te vagy a farok, János – üzentek Lázárnak a pedagógusok

MTI Fotó: Marjai János MTI Fotó: Marjai János

Tanévzáró, tüntetés, eső. A pedagógustüntetések velejárója az eső, kiegészítője az esernyő. Érdekes tüntetés ez. Nem volt akkora hírértéke, hogy foglalkozzon vele a sajtó. Most sincs. Nem érdekli a vezető médiumokat. Igaz is, itt a foci, az most mindent felülír. Az Origónál már régen, az Indexnél ki tudja, mi a helyzet és mi lesz a jövőben.

Tehát különösebb figyelem, visszhang nélkül, tüntetés van. Sokezer ember vonul az utcákon. Ez valahogy jellemzője lett a közéletnek. Úgy teszünk, mintha semmi baj nem lenne. Mintha minden megoldódott volna, már csak apró utóvédharcok zajlanának itt-ott. Pedig nem.

A feszültség ott van, egyre duzzad, mint egy kifakadni képtelen kelés. Ha hír tud lenni egy tüntetés, ha nem – van. Tüntetés, pedagógusok, szakadó eső. Nem adták fel, nem hunyászkodtak meg. Mennek tovább, miközben a kormány tárgyal önmagával, örül, veregeti a tulajdon vállát, nyomja a sikerjelentéseket.

Itt pedig Gallóné mesél arról, hogy mennyi kín, vér és verejték van azokban a tárgyalásokban, amik végül sehonnan sehová nem vezettek. Becsapta a kormány a tárgyalófeleket. Nincs min meglepődni, Gallóné mégis, újra és újra megdöbben. Szegény. Nem érzi a felelősségét, soha nem is fogja érezni. Így van összerakva. Egy valóságos Herkules ő, aki harcolt, küzdött, de legyőzték. Igen.

Akik nem herkulesek, csak egyszerű pedagógusok, szülők, diákok, egy pillanatig sem hittek a kormánynak, nem hisznek ma sem. Nem csak ők, az egészségügyi dolgozók sem. Okkal, joggal nem hittek és nem hisznek ma sem. A felszín alatt, majdnem észrevétlenül fortyog az elégedetlenség.

Lehetséges, hogy ez a fortyogás fogja megrepeszteni ezt az egész megkövült rendszert, ahogy nem a tomboló vihar, hanem a csendes hullámverés porlasztja el a sziklát. Ebben szeretnék hinni.

Te vagy a farok, János! Üzenik a pedagógusok Lázárnak és üzenik a kormánynak. Ez a lényege. Mindennek ez, de fel kellene ismernie a társadalomnak, hogy ez a kulcsmondat. A kormány a farok és folyamatosan csóválni akarja a kutyát. Évek óta.

Hogy a demonstrációk elcsitultak, hogy úgy tűnik, elhalnak a tiltakozások, nem kis részben a Gallóné vezette szakszervezet, benne Gallóné felelőssége. A kormány időt nyert, mint évek óta mindig. Aki időt nyer, életet nyer – gondolják. De talán most az van, hogy aki időt nyer, az semmi mást, mint időt nyer. Halasztást. Most vakációt. Pár jegyet a meccsre, néhány gondtalan hetet, hónapot.

De túl sok a sérült a harctéren. Nem csak az oktatásban, az egészségügyben, hanem mindenhol. A rokkantak, a betegek, az öregek, a fiatalok. Mindenki. A vidék haldoklik, a földművesek föld nélkül maradtak, a rászorultak segítség nélkül, az öregek ellátás nélkül, a sérültek remény nélkül. A szülők gyermekeik nélkül, a nagyszülők unokák nélkül.

Mi pedig kormány nélkül, politikusok nélkül, az ország felelős, bölcs vezetők nélkül maradt. Minden szétesik akkor is, ha nem akarják elhinni azok, akik a székeikbe és a húsosfazék peremébe kapaszkodva akarják túlélni ezt is, mint annyi mindent az elmúlt időszakban.

Talán ez, talán így. A pedagógusok felkérték a tömegben jelen lévőket, hogy álljanak fel a színpadra, vállalják az arcukat, nevüket. És mennek sorban. Egyenként lépnek a mikrofonhoz és bemutatkoznak. Ez itt és most apró kis akciónak tűnik, de remélhetőleg csak annyira apró, mint egy öklömnyi hógolyó, amiből lavina lesz. Igen, ez kell. Végre legyőzni a félelmet és akkor le lehet győzni a félelem forrását is. Akkor kiderül, hogy csak egy nyüszítő, szánalmas korcs. Ami mindig is volt.

Sándor Mária ott áll a színpadon a pedagógusok mellett és hívja a résztvevőket, hogy álljanak az egészségügyi dolgozók mellé július elsején. Úgy legyen. Csak együtt, csak összefogással sikerülhet, de úgy sikerülni fog.adomány