Ki a f*szt érdekel?

MTI Fotó: Illyés Tibor MTI Fotó: Illyés Tibor

Olyan gyorsan felejtünk, mint a szél. Ismételjük csak át a közelmúltat!

A g-vel kezdődő szó kilőve. Mindenki döntse el, mivel helyettesíti magában.

Szóval, ha én miis lennék, akkor megrémülnék a népszerűségem zuhanásától. Tudnám, hogy előbb-utóbb baj lesz abból, hogy a közvetlen beosztottaim, a hozzám hű emberek, rokonaim, szomszédaim szembetűnően gazdagodnak. Az emberek unalmukban elkezdenek olyasmire figyelni, amire eddig nem. Elkezdenek olyasmire rákérdezni, ami eddig nem érdekelte őket. Például arra, hogyan és miből vásárol egy közszolga olyan házat, amire a legális fizetéséből 50 évnyi spórolás alatt sem jönne össze a pénz, miközben az említett közszolga mindössze 40 éves és vélhetően nem születése pillanatában lett közszolga, viszonylag jó fizetéssel.

Ha én miis lennék, jó zsíros megbízásokat adnék a vejemnek, szomszédomnak, barátaimnak aztán széttárnám a karomat, hogy hát becsületes magyar vállalkozók, mi ezzel a gond. Közben tudnám, hogy baj lesz ebből, mert annyira elpofátlanodott mindenki a szárnyaim alatt, hogy már nem is titokban csinálják, hanem nyilvánosan és pofátlanul. Aggódnék és törném a fejemet, mit lehetne tenni, mert én két év múlva, négy év múlva és húsz év múlva is miis akarok lenni. Ekkorra már megvívtam volna a pálinkaharcot, az akác-csatát, kiosztottam volna mindenkinek a sallereket és kokikat, a szélsőséges pártokat egy pofon kíséretében a sarokba zavartam volna. Ezeket újra elővenni nem lehetne, mert már unják az emberek.

Ekkor jönne a válasz imáimra. A menekültek. Még nem értek ide, de ez elkerülhetetlen. Első lépésként minden létező módon ráhoznám a frászt a népre. Mindenkinek a tudomására hoznám, hogy a bibliai hét csapás semmi ahhoz képest, ami ránk vár. Jönnek a vadak, akik el akarják venni az emberek munkáját, kifosztják az otthonaikat, megerőszakolják az asszonyokat és letarolnak mindent.

Amikor ideérnek a menekültek, nem tennék semmit. Bár tudtam arról, hogy úton vannak, de nem készítettem fel a fogadásukra a megfelelő szerveket, hadd érje csak váratlanul az embereket az úton bóklászó, idegen kultúrából jöttek csoportja. Amikor elég feszült már a helyzet, amikor már letapostak elég vetést, leettek elég barackot és eléggé be van mindenki tojva, akkor akcióba lendülnék. Elkezdeném összefogdosni az eddig viszonylag akadálytalanul áthaladókat. Már sem az ország területére lépni, pláne azon átmenni nem tudnak olyan egyszerűen, mint eddig tették.

Közben visszautasítanék minden megoldási javaslatot, ami enyhíthetne a kialakult helyzeten. Engedném, hogy a menekültek a fővárosban táborozzanak. Sokan. Egyre többen. Gondosan ügyelnék arra, hogy sem tisztálkodási lehetőségük, sem élelmük ne legyen. A véletlenül a területen található mobil vécét nem üríteném, főleg nem szállítanék oda több ilyet. Néhány nap elég lenne arra, hogy a környékbeliek panaszkodni kezdjenek a bűzre, a tömegre, a koszra. Ezt jól be lehet mutatni a sajtóban, hogy tessék: koszosak, büdösek, mindenhová ürítenek. Vadak. Arra azért felhívnám a sajtó figyelmét, hogy gyerekek ne szerepeljenek sem a fotókon, sem a televíziós bejátszásokban. Még a végén valaki elgondolkodna rajta, hogy a többség csak olyan hétköznapi ember, mint ő maga és sajnálni kezdené őket. Ne sajnálja! Gyűlölje és rettegjen tőle!

Ugyan semmilyen központi segítséget nem adnék nekik, a nyomorult civilek bekavarhatnak. Mert ételt, vizet, gyógyszert, információt, tolmácsot, emberséget osztanak. De nem baj, ez csak elodázza a végső megoldást, meggátolni nem tudja.

Hogy kicsit gyorsítsak a dolgokon és tovább feszítsem a húrt, jól megpakolnék két vonatot menekültekkel és útnak indítanám egy baráti, de azért nem annyira szeretett országba. Talán abban reménykednék, hogy az útba eső ország nem engedi át őket, vagy a baráti ország visszatoloncolja. Sajnos nem ez történik. A szomszédos ország gond nélkül átengedi, az aljas baráti ország befogadja és felkészül a további vonatok és menekültek fogadására.

Ez nem jött össze, pedig milyen nagyot szólt volna, ha visszazavarják őket. Sebaj! Akkor most azt csinálnám, hogy nem indítanék vonatot. Egyáltalán, semmilyet sem. Egy vonat sem hagyhatja el az országot. A hülye vadak ugyan már megvették a jegyeket, mert nem szóltam, hogy ne vegyék meg. Jó ez így, mert nyilván dühösebbek és elkeseredettebbek lesznek. Nem mondanék semmit. Senkinek. Csak izguljanak, várjanak és reménykedjenek nyugodtan. A baráti ország meg csak hadd pislogjon, hogy a váratlanul átengedett két vonatnyi ember után, amikor már felkészültek a további menekültek fogadására, akkor nem küldünk egyet sem. Kapják be!

Napokig szívatok mindenkit. Kivezénylem a rendőröket, sok-sok rendőrt. Azok védik a sehová sem induló vonatokat. Ha szerencsém van, egy feldühödött vad nekiugrik egy egyenruhásnak. Az lenne csak a szép, mekkorát szólna a sajtóban! Ez talán meg is történne, ha a hülye civilek nem zabáltatnák, nyugtatnák a vadakat. De zabáltatják. Biztosan túl sok a pénzük. Majd gondoskodom róluk később, de most ki kell használnom a kínálkozó lehetőséget.

Tehát azt csinálom, hogy hirtelen-váratlan vonatot küldök a pályaudvarra és azt mondom/sugallom, hogy bár a határon nem mehet át a szerelvény, de Sopronig igen. Onnan mindenki mehet isten hírével. A sok hülye felzsúfolódik a vonatra. Vonat indul. Az ostoba szomszéd ország szerelvényeket indít a vadakért, a baráti ország felkészül, én meg jót röhögök.

Ugyanis csak pártíz kilométerre engedem a vonatot, ott megállítom és közlöm a vadakkal: nix ugribugri, indulás a táborba! Ebből csak jól jöhetek ki. Ha valamelyik (pláne többen) elkeseredésükben a rendőrökre támadnak, akkor meg lehet mutatni, milyen állatok. Ha esetleg egy rendőr reagál ijedtében túl brutálisan, akkor meg majd jól megbüntetem, nem úgy, mint a tuggyukki, aki kilövette a békésen gyújtogató polgárok szemét. Akár párhuzamosan mindkét verzió is mehet, nekem úgy is jó!

A szomszéd ország, meg a baráti ország lefújhatja a készültséget. Esetleg majd később meglepem őket azzal, hogy mégis küldök párszáz embert, amikor nem számítanak rá. Csak hogy érezzék a törődést.

Közben folyamatosan tudatosítom a rettegő országlakókkal, hogy mennyi pénzbe kerül nekik a vadak etetése. Arról nem szólok, hogy erre kapok nemezetközi anyagi segítséget, mert nem kell mindent tudniuk. Azt is sokszor elmondom, hogy el akarják venni a vadak a munkájukat. Ha van, ha nincs. Arról is sűrűn szót ejtek, mekkora csapás ez mindenkinek, hogy milliószám itt akarnak maradni ezek a civilizálatlan állatok.

Ez nem gátol meg abban, hogy kimenjek a többi országgal közös megbeszélésre és a többiektől követeljek 8 millió eurót a jóságomért, de közben közöljem az egybegyűltekkel – különös tekintettel a baráti országra – hogy ez nem is a mi problémánk, mert itt egyetlen egy menekült sem akar maradni. Egy sem. Majd otthon elmagyarázom az értetlen kisembereknek, hogy hogy is van ez. Úgyis mindent bevesznek.

Néhány apróságot elhallgatok otthon, mert jobb az úgy. Például azt, hogy annak a szövetségnek, amelynek tagjai vagyunk, vannak törvényei. Amiket a mi országunk is aláírt. Amelyekben kötelességek is vannak a jogok mellett és amelyek mindenkire nézve kötelező érvényűek. Például az, hogy aki az életét mentve menekül, háború sújtotta országból érkezik, vagy akár csak ezt állítja önmagáról, az nem minősül illegális határátlépőnek. Az ilyen ember menekült státuszra jogosult addig, ameddig az ügyét el nem bírálják.

Azt sem árulom el a népemnek, hogy valójában én csináltam ezt a rohadt nagy kavarodást, feszültséget. Mert simán fel lehetett volna készülni időben a menekültek fogadására, létre lehetett volna hozni ideiglenes befogadóállomásokat, megfelelő létszámmal fel lehetett volna készülni a menedékkérelmek elbírálására. Meg lehetett volna szervezni az élelmezésüket, orvosi ellátásukat, a tájékoztatásukat. Francot! Akár át is engedhettem volna őket az országon, de én inkább begyűjtöttem őket lehetetlen körülmények közé, hogy minnél nagyobb cirkusz legyen.

Azt sem mondom el (mert okos vagyok), hogy az a bizonyos dublini egyezmény nem arról szól, hogy aki nálunk lépi át a határt, az itt marad örökre. Az arról szól, hogy az az ország köteles elbírálni a menedékkérelmet, amelyik regisztrálta őket, praktikusan ahol átlépték az unió határát. Regisztráció, kérelem beadása, elbírálás. Aki menedékjogot kap, vagy oltalmazotti státuszt, az marad. Aki nem kap (mert nem háborús országból menekül), azt kitoloncolom. Erre a célra is vannak – a nemzetközi közösség által fenntartott – repülőjáratok, vonatok, hajók.

Azt sem teszem közhírré, hogy a baráti ország átvenné a háborús térségből menekülteket, nekem csak a regisztrációt és a státusz megadását kellene biztosítanom (ezt jelenti az, hogy az országnak be kell tartania a dublini egyezményt).  Arról is hallgatok, hogy a baráti ország – tőle szokatlan rugalmassággal – rengeteg törvényt, de még az alaptörvényét is módosítja azért, hogy gyorsan be tudja fogadni a menekülteket.

Arról sem beszélek, hogy párszáz menekültet kellene csupán befogadnia az országnak, a most itt rekedt sokezerrel szemben. Végül azt sem mondom el, hogy ezeket a menekülteket nem kell a nevünkre íratni, nem kell őket örökbe fogadni, de még az állampolgárságot sem kell nekik megadni. Egyszerűen csak addig kell számukra biztonságot nyújtani, ameddig haza nem tudnak menni az országukba, vagy másik országba.

Ha ezt elmondanám, megszervezném a menekültek tájékoztatását, ellátását, adminisztrációját és továbbutazását, akkor nem lenne balhé, nem lenne cirkusz, mocsok, reménytelenség, feszültség, rettegés. Márpedig mindez kell. Mert majd nyilván alá fogom írni a kvótáról a szerződést, varázsütésre működni kezdenek a dolgok.

Többé nem kell félni a zembereknek, nem kell zsákot húzni az asszonyaik, lányaik fejére, helyreáll a közlekedés és megnyugszik mindenki.

Én pedig elmondom, micsoda harcot vívtam értük, de lám, mindent megoldottam, megvédtem őket.

Én, a győztes hadvezér. A hős. A géniusz.

Lehet a szavazóurnákhoz járulni.

Győztem.

Hogy közben lejáratom az országomat? Hogy az embertelenség jut eszébe másoknak rólunk? Hogy országon belül is ember ember ellen fordul? Nem baj, ez még később jól fog jönni, erre tudok hivatkozni. Hogy ők voltak a genyák.

Ki a faszt érdekel?

Igaz is, van egy újabb remek ötletem! Népszavazunk. Azzal is lehet húzni az időt, de ami fontosabb: napirenden lehet tartani az ügyet. A hülyék meg csak rettegjenek a vadaktól és gyűlöljék az Uniót. Legalább addig sem azzal foglalkoznak, hová tűnik minden ebből az országból. Aztán úgyis szavazunk és négy év boldogság jön. Nekem. Nem nekik.