Ne félj, mert már nincs mit féltened

Kép: simonwijers Kép: simonwijers

Jönnek a levelek. Privátban nekem, a szerkesztőségbe, mindenhová. Hogy ő annyira nagyon és hogy megosztaná, de nem meri. Mert szóltak neki, hogy nem kéne. De amúgy támogat és egyetért és milyen igaz. Csak hát ő fél.

És én értem. Megértem és nem ítélem el. Csak azt szeretném elmondani, hogy nem kell félni. Nem szabad. A félelem az, ami ezt a szörnyet táplálja. Ebből él, ezen csámcsogva hízik egyre nagyobbra, egyre undorítóbbra. A hallgatástól erősödik Orbán rendszere, a félrenézéstől bátrabb minden egyes nappal.

Ha belegondolunk, minden szemétségüket felvezették. Mindig volt egy elszólás, kiszivárogtatás. És vártak. Figyelték, hogy mi lesz a reakció. Ha néma csend, akkor bevezették és még rátettek két lapáttal. Mert lehet, mert tűrjük, mert úgyis mindenki csak magában háborog.

A netadót nem tudták bevezetni, pedig akarták. De olyan elemi erejű volt a tiltakozás, hogy megfutamodtak. És hazdudtak, bele az arcunkba. Megint. Hogy ők nem is akarták, félreértés volt, hibás kommunikáció. De igen. Akarták és ha nem megy utcára annyi ember, megcsinálják. De ment.

A mai napig nem értem, miért pont akkor? Miért éppen az verte ki a biztosítékot? Más, ezerszer súlyosabb ügyek miért nem? Miért nem annyira? Talán mert annak nem volt közvetlen politikai éle? Pedig volt. De mégis, valahogy nem érezte a tömeg. Az olyasmi volt, amiért nem rúgnak ki a munkahelyedről, vagy a gyerekedet, párodat, szüleidet nem fosztják meg a megélhetéstől.

Én érzem csak, mennyire borzalmas ez? Hogy megszoktuk, természetesnek vesszük, hogy igen, megtehetik. Kirúghatnak. Megfigyelhetnek. Tönkretehetnek. Az ismerőseidet, a rokonaidat is. Elvehetik a holnapodat, egyetlen mozdulattal elvehetik. Nem kapsz munkát. Nem kapsz közmunkát sem. Véged van.

Én nem emlékszem, hogy a Kádár-rendszerben lett volna ilyen tapintható félelem. Biztosan volt, de a végén, amit én megéltem, már nem volt. Most van. És hallgatom a szakértőket, elemzőket, polititológusokat. A finomkodást. Az eltartott kisujjal fogott moslékosvödör kongását. Nem, nem szabad azt mondani, hogy maffia. Nem szabad diktatúrának nevezni. Valami tisztelet, hiszen mégis ő az ország miniszterelnöke.

Kit érdekel? Aki megválasztotta, nem ezért választotta. Hogy ránk telepedjen, mint egy rohadt nagy segg és levegőt se lehessen venni, ha nem akarja. Bűnöző. Bűnözők mind, egytől egyig. Igen, maffia és ki kell mondani. A jog régen nem létezik. A maguk gyártotta szabályok szerint játszanak, de nem szabad elfogadni ezeket a szabályokat. Nem szabad az ő játékukat játszani, mert ott csak veszíteni lehet.

Igen, ez diktatúra. Akkor is, ha nincs fizikai retorzió, ha nincs kínvallatás, nincs kivégzés. A diktatúrának ezer arca van. Ez az egyik. Ez a sunyin vigyorgó, aljas. Az is diktatúra, amikor nem tudsz lépni, lélegezni, létezni, csak akkor, ha az ő szabályaik szerint teszed. Ha nem mersz beszélni, ha félsz kimondani a gondolataidat, ha keresgéled a szavakat. Igen, ez is diktatúra. Nem szabad szépíteni, nem kell díszes papírba csomagolni a mocskot. Annak kell nevezni, ami. Ki kell mondani. Szembe kell fordulni vele, vissza kell ugatni, ordítani kell.

Ki kell röhögni. Újra és újra, minden rohadt nap kiröhögni. Elmondani újra és újra, hogy hazudtok! Hazudtok, loptok, eláruljátok mindazt, aminek szolgálatára szegődtetek.

A félelem nem segít. Nem lehet mindig túlélésre játszani, mert lassan elfogy az ok, amiért érdemes túlélni. Elfogy a levegő körülöttünk és elfogy a jövőnk. A gyerekeink jövője. Ezek rabolják el, akik hazugságokkal körülbástyázva, a félelmeinkre, hallgatásainkra felkapaszkodva másznak egyre feljebb.

Ne félj, mert már nincs mit féltened.