Tanulj meg hazudni kisfiam, ha túl akarsz élni közöttünk

Fotó: Gadini Fotó: Gadini

Nem tud a magyar közoktatás mit kezdeni a túlságosan okos gyerekkel. Nem veszik fel a magyar óvodába a kisfiút, mert három és fél évesen három nyelven beszél, olvas, ír.

Igaz, a másként más gyerekkel sem tud mit kezdeni a közoktatás, bármelyik irányban is lóg ki a skatulyából. Ne legyen túl okos, de túl buta sem, sérült sem, fejlődési rendellenességben szenvedő sem. Ne legyen más, mint a többi, mert abban a pillanatban kilökődik a közoktatásból, de a társadalomból is.

Abból a társadalomból, amelyik szintén nem viseli el azokat, akik kilógnak a sorból.

Az a nő, aki egyszerre okos is és még szép is, vagy húzzon egy vödröt a fejére, vagy tettesse hülyébbnek kagát, különben a frászt hozza a környezetére. Nem elfogadható, nem érthető és ezért nem is tolerálható az ilyen deviancia. Lehet buta és szép, vagy csúnya és okos. Több opció nincs.

Bár erről ritkábban esik szó, de ez férfiakra is igaz. Ha feltűnően jóképű egy pasas, akkor vagy meleg, vagy ostoba, vagy egy gerinctelen féreg, aki széttépett női szíveken tapos. Jóképű, becsületes, okos és hűséges társ nem lehet egyszerre, mert azt úgysem hisszük el neki.

Az a férfi, aki jó társ és remek apa, ráadásul mondjuk szívesen főz, vagy – borzalom! – örömét leli valamilyen kézimunka elkészítésében, az a sírba vigye magával ezt a titkát, ha csak nem akar közröhej tárgya lenni.

Az a fiatal, aki mondjuk valamilyen okból (például az autizmus bizonyos eseteiben) nem képes megtanulni sem hazudni, sem a hazugságot felismerni és eltűrni, jobb, ha ki sem megy az utcára, közösségbe főleg nem, mert agyonveri a toleráns többség.

Az a mozgásában korlátozott, aki nem képes önállóan lépcsőt mászni, fürgén beugrani a metró ajtaján, időben átjutni a zöld lámpánál, az ki se tegye a kerekeit, vagy mankóit a lakásból, mert a mi világunk nem rá van szabva.

Ugyanez igaz a látás-, vagy hallássérültekre is, bár a siketeket elviseljük, ha nem derül ki, hogy mi a bajuk.

Bármennyire visszás dolognak tűnik is, a túlságosan okos gyerek sorsa nem sokkal könnyebb, mint egy súlyosan sérült, fogyatékos gyermeké. Ő is kilóg a sorból, a társadalom, a közvetlen és tágabb környezete őt is igyekszik kivetni magából. Mert gyanús. Mert más.

Nem mindig más persze, mert vannak időnként olyan alkalmak, amikor meg akarjuk mutatni, mennyire együttérzők is vagyunk. Időnként vonulunk, kitűzünk, aláírunk, szolidaritunk. De a mindennapokban csak kevesen. Amikor már senki nem látja, akkor összerándul a szemöldökünk a Down-szindrómás társunk láttán, rosszallóan nézzük a habzó szájjal hisztiző gyereket, nem tudunk mit kezdeni a lépcsősor alján szerencsétlenkedő mozgássérülttel, a fehér bottal tapogató vakkal.

De megbámuljuk ám az idős embereket is, ha esetleg szerelmesnek tűnnek, mert nekik ez már nem jár. Csak mindenki viselkedjen természetesen, akkor nem lesz baj. Az öregek csoszogjanak szépen, a dedek rózsás orcával kacarásszanak, az ifjú anyák madonnás mosollyal tegyék a kezüket dudorodó pocakjukra, az apák férfiasan mutassanak példát, a feleségek szorgosan házimunkázzanak, a háromévesek pedig ne írjanak, ne olvassanak és ne beszéljenek három nyelven.