Április 25,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Olvasói levél Írországból: Már nem érzem úgy magam, mint egy gyökerestől kitépett fa

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Mondhatni, hogy előnyből indultam. Előnyből indultam, mert 4 éves korom óta tanultam angolul, igaz, leginkább magánórákon és angolszakra jártam az egyetemen.

16 éve egy nyári munka ürügyén érkeztem először Írországba. Persze, végiglötyiztük barőtnőmmel a nyarat, de az ország és az emberek teljesen magukkal ragadtak. Az egyetem befejezéséig minden nyaramat itt töltöttem, egyet kivéve, és ezalatt olyan helyeken jártam, ahová még az őslakos írek közül is csak kevesen jutnak el.

2003-ban egy teljesen zárt közösségbe érkeztem nyári munkára egy nyugat-írországi, 120 fő által lakott szigetre, a távoli Mayo megyébe. Itt tanultam meg, hogy az írek, bármilyen gyanakvóak legyenek is néha a külföldiekkel, milyen tisztelettel veszik körbe azt, aki keményen és tisztességgel dolgozik. Életem egyik legnehezebb dolga volt ott letenni valamit az asztalra, de sikerült és azóta is legközelebbi ír barátaim egyike az a srác, akinek a gyerkőceire vigyáztam, pedig nála zárkózottabb embert nem ismerek.

Emlékszem, egy nyári estén éppen a helyi, flexibilis nyitvatartású pub-ban ültünk (he, ezen a szigeten nincsenek rendőrök, hogy beleszólhassanak abba, hogy ugyan mikor zárjon be a krimó!), és Édesapám élőben közvetítette a vízilabdás fiúk vb-döntőjét sms-ben. Amikor megnyerték, felálltam és üvöltve táncoltam a pub-ban, és ordítottam a fiúk nevét! Büszke magyar pillanat volt mindaddig, amíg a bennszülöttek el nem kezdtek értetlenkedni, hogy „Water Polo? As in horses in the water?”. Itt éreztem először, hogy mekkora kulturális különbségek kellős közepén iszom a finom ír whiskey-t egy eldugott ír sziget szélén.

Persze minden relatív. Ekkor még hiányzott a túró rudi, a lángos, a házikolbász és a szalonna, de cserébe élményeket kaptam.

Miután befejeztem az egyetemet, elég hamar szembesültem vele, hogy a bölcsész diploma otthon nem repít messzire, főleg nem abban az országban ahol kapcsolatok nélkül nem igazán jutsz előbbre.

Életem legnehezebb döntését hoztam meg, amikor 2005. július 4-én, a saját függetlenségem napján végleg kiköltöztem. Egyedüli gyerekként, egy szál bőrönddel, barátokat, családot hátra hagyva jöttem el. Hazudnék ha azt mondanám, hogy kenyérre kellett a pénz, családom akkoriban is (az akkor még meglévő) középosztályba tartozott. Én sokkal inkább azért jöttem el, mert tiszteletre és megbecsülésre vágytam, amit ebben az országban mindig is megkaptam.

Megmászva a szokásos ranglétrát (anyanyelvi angollal sem voltam rest gyerekre vigyázni és takarítani), elég hamar egy ír állami cégnél találtam magam, ahol 4,5 évet húztam le. Jelenleg egy magyar tulajdonú fogászati rendelőben dolgozom.

Nehéz külföldön. Eleinte főleg. Hiányzik sok minden. Kereshetsz akármennyit, akkor is hiányzik a család, a barátok és belegondolni is szörnyű, hogy mit éltek át a Szüleim, ahogy az egyetlen gyermekük átcuccolt Nyugat-Európába.

Ebben az időben annyira gyötört a honvágy, hogy 3 havonta jártam haza Magyarországra, de már Ferihegyen elfogyott a romantika és a lendület, ahogy az emberre morognak, hogy haladjon már, ne ácsorogjon a piros vonalnál az útlevél-ellenőrzésnél. Álljak neki magyarázni, hogy ahol én lakom, ott vár az ember türelmesen a vonalnál, amíg kedvesen mosolyogva meg nem kérik, hogy ugyan fáradjon már a pulthoz? Egy olyan országban, ahol ha véletlenül rálépsz a másik lábára, meg ők kérnek elnézést hogy útban voltak? Ahol vadidegenek csevegnek bármiről (persze általában az időjárásról) úgy mintha ezer éve ismernék egymást? Ahol a helyi busz, ha megtelik, kedvesen kiírják a digitális kijelzőre, hogy „Sorry, bus full”? Ahol mindenki köszön mindenkinek és az egyenlőség és a polgári társadalom nem csupán álom? Ahol nincs kasztrendszerbe kényszerítve a nép? Ahol ott segítenek bárkinek, ahol csak tudnak?

Magyarázzam ezt annak, aki képtelen megérteni, hogy lehet máshogy is élni?

Általában évente egyszer járok haza, mostmár ír útlevéllel. 2014-ben állampolgárságot kértünk és kaptunk. Sírva énekeltem az ír himnuszt az állampolgársági avatón, mert nekem ez az ország az otthont és a biztonságot jelenti.

A kisfiam született ír. Egyéni elbírálás során 5 het alatt ír állampolgárságot és útlevelet kapott. Alex Cillian-nek hívják, és 3 nyelven tanul: itthon magyarul, az iskolában angolul és írül. Büszke rá, hogy a helyi magyar kommunában ő az egyetlen kisgyerek, aki itt született és kettős állampolgár.

12 hónapot cirkuszoltunk mindenfajta hivatalban Magyarországon a honosítása miatt, hogy legalább egy magyar születési anyakönyvi kivonatot kapjon. Hányszor aláztak meg, kiabáltak velem különböző ügyintézők, amikor az állampolgársága iránt érdeklődtek és kapásból rávágtam, hogy ír, hiszen arról volt papírja! Szégyelljem magam, jött a válasz jucinénitől, a gyerek magyar, vegyem tudomásul! Igen, jucinéni, akkor miért nem kell a magyar államnak? Miért kell mindenfajta papírt kitölteni, sorban állni és magyarázkodni, hogy jucinéni, az nem Szilien, tessék nyugodtan Alex-nak hívni, és közben ne idegesítse fel magát, kérem! A gyermeknek adtunk 2 nevet, igen, az egyik nemzetközileg ismert és kiejthető, a másik pedig ír! Tessék elhinni, anyakönyvezhető, utánanéztem, csak Killian-nek írva, mert én kérek elnézést, de az ír abc-ben sajnos nincs k betű, azt c-vel írják! Ezt onnan tudom jucinéni, hogy tanultam írül!

Teljes kép- és identitás-zavart okoz néha, hogy hova tartozom én és a családom. Ír barátaim mondják, hogy az én mentalitásommal és gondolkodásommal rossz országba születtem. Ismerem és imitálni tudom az ír dialektusok nagy részét és teljesen asszimilalódtam.

Már nem érzem úgy magam, mint egy gyökerestől kitépett fa. Az Eurovíziós dalfesztivál indulói között hamarabb kerestem meg az ír indulót, mint a magyart.

A családnak itthon magyar ételeket főzök és magyarul beszélünk, de büszkén írom le bárhova, hogy állampolgársága: ír.

Soha nem tudnék újra Magyarországon élni. Évente 2 hét bőven sok a jóból, a rosszból meg pláne.

Döbbenettel olvasom a Szalonnát naponta arról, hogy mik folynak az óhazában. Nem értem, hogy emberek hogy képesek kijönni a havi fizetesükből és felfoghatatlan számomra a gyermekek mélyszegénysége.

Egy hónap múlva újra hazamegyek.

Itthonról haza.

 

Polonkai Petra

Carlow városa, Írország

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.