Egy távolba szakadt hazafi tanácsai

Kép: geralt Kép: geralt

Hazám fiai, drága visszamaradott testvéreim a Balaton partján!

Látom, mennyire szenvedtek, ezért írok nektek levelet. Mert segíteni akarok az óhazában élő szerencsétleneken, véreimen. Yes! Még jó, hogy feltaláltuk mi itt az internetet, mert nélküle azt se tudnám, hogy bajban vagytok. Amikor otthon vagyok – mert az nekem mai napig otthon, az óhaza – akkor nem látom a sok bajt. A szállodában mindig kifogástalan a kiszolgálás, jó a koszt, a személyzet is tudja a dolgát. Azt hittem, minden rendben van. De nem.

Ti szenvedtek! Ne is tagadjátok, látom én. Meg is mondom, mit kell csinálnotok, hogy ott nektek jó legyen. Yes.

Először is el kell felejteni ezt a hülyeséget. A politikát. Az titeket ne érdekeljen. Semmi közötök nincs hozzá. Én már csak tudom. Aztán pedig meg kell tanulnotok dolgozni! Aki keményen dolgozik, az bármit elérhet. Aki kapar, annak kurta. Ki mint vet, addig ér.

Csak akarni kell és mindent el lehet érni. Nem a politika a ti bajotok, testvéreim! A ti bajotok az, hogy nem tudjátok értékelni azt, amitek van. Hogy nem lehet örvendeni a gyönyörű bérceknek a Rónaságon, a tekerős gémeskútnak, a házi rétesnek, a csodálatos karikás ostornak? Hát hogy nem lehet boldognak lenni egy olyan országban, ahol árvalányhaj nő az ablakokba kirakott cserepekben, ahol peckesen lépkednek a férfiak a lábukra feszülő rámás csizmában (csak egyszer mondaná el nekem valaki, mi a büdös franc lehet az a ráma), ahol a lányok csípején ring a rokolya, pitykés a dolmány, kiskece a lányom.

Az nektek a bajotok, hogy nem szeretitek ti egymást se, a hazátokat se. Mert irigyek vagytok és nem azt nézitek, hogy mit tehettek ti a hazátokért, hanem fordítva néztek. Meg marakodtok, a boldogság helyett. Amit csak akarni kell.

De szerencsére itt vagyok én, aki az újhazába sodródtam az élet akaratából. Nem azért hagytam el az óhazát, mert nem szerettem. De, nagyon is szerettem, szeretem ma is. Minden sóhajom haza száll. Amikor sóhajtok.

Azért jöttem el, mert a távoli emberek, szokások, ízek, illatok vonzottak. Meg akartam ismerni más országokat, hogy tanuljak, fejlesszem magam. Meg azért, mert otthon döglöttem halomra annyi fizetésből. De nem ez volt a lényeg! Nem a pénz minden! A pénz nem boldogít! Ezt nektek is meg kell tanulnotok otthon. Én is megtanultam, mióta van. Azóta nem fontos.

Amikor eljöttem, amikor mögöttem elmaradt a csodálatos magyar táj, az anyaföld arany búzamezőkkel búcsúzott éntőlem. Sírtam, bevallom. Bőgtem. Még ma is bőgök, ha eszembe jut.

De éreztem, hogy mennem kell. Vagy én, vagy én. Nem volt választásom. Azóta is gerlicék verdesnek a bordáim alatt, ahányszor haza gondolok. Istenem, azok a gyönyörű nők! Délceg férfiak! A csodás anyanyelv, ami lassan kopik, kicsit felejtem már, néha keresnem kell a szavakat.

De megtalálom. Most is, hogy rátok gondolok és kinézek az ablakon, látom azt, mennyire szép is az élet. A kertész most nyírja a füvet a kertben, a szakács mindjárt elkészül az ebédemmel, a feleségem gyönyörű és mindig ápolt, a gyerekeim jó iskolába járnak. Mi más kell a boldogsághoz? Semmi. Ilyen kevés is elég.

Ezt kellene megtanulni nektek is, drága honfitársaim! Hogy ne elégedetlenkedjetek, hanem örüljetek annak, amitek van. Mint én. Mert én sem vágyom többre, nem nézem a szomszéd házát, hogy abban miért van 14 hálószoba, amikor az enyémben csak nyolc. Megelégszem azzal, amim van.

Tegyétek ezt ti is és akkor boldogan élhettek. Azt a sok hazugságot meg felejtsétek el, hogy emberek éheznek, fáznak, szenvednek Magyarországon. Az gyalázatos rágalom, egy szó sem igaz belőle!

Ha valaki, én már csak tudom. Na ugye?