Szeptember 18,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Anyák titkai

A tavalyi gondolatok most is érvényesek.

Boldog anyák napját!

Három szó a laptopomon. Háromszor három. Sokszáz, ezer kilométer távolságból.

Nem is olyan régen, még a térdemet ölelték át. Aztán a derekamat, majd pár év múlva a vállamat. Akkor tudtam, hogy véget ér valami és kezdődik másvalami. Tudtam, amikor már ők hajoltak le hozzám, amikor nekem kellett csimpaszkodnom egy pusziért.

Felneveltük egymást. Megváltoztatták az életemet mindörökre, amikor először megdobbant a szívük, még a testem védelmében. Nem különleges, egyedi csoda ez, de mégis az. Minden édesanya tudja és igen, minden édesapa is. Akkor is, ha máshogyan. Lehet beszélni az anyaságról, lehet olvasni, filmet nézni. Megérteni csak akkor tudja az ember, amikor átéli. Mindenkinek vannak apró kincsei, amiket gyűjtöget, mint ahogy a filléreket kuporgatja az ember. Nehezebb napokra, amikor nem lesz.

Az emlékeinket is úgy rakosgatjuk el magunkban. Illatokat, hangokat, apró gesztusokat. A bőrük illatát. A nyálas kis vigyort, amikor sikerül megfogni a kedvenc macit. Az alvórongyi egyre viseltesebb kinézetét. A végül suttyomban elcsent, kimosott és az ágyba visszacsempészett holmit. A gyerek gyanakvó kis arcát: ez nem az én rongyim, valami nem jó. Az illata. Más.

Elrakjuk emlékbe azt, amikor az első fogacskák kibújtak. Az éles kis harapást a nyak érzékeny bőrén.

Az ökölbe szorított kicsi kéz érintését a mellünkön. A világvége rémületet, amikor beteg. Az első – totyogva megtett – métereket. A szavakat.

Aztán már száguld az idő. A szavalóversenyek feszengő hangulata, az iskolai ünnepélyek előtt felfedezett több centi rés a cipő és a nadrág alja között. Az előbb még jó volt rád, hogy lehet ez?

A ballagásokat. Szalagavatót. A büszkeséget, lám, egyetemista.

Hogy történt? Hiszen most vittem először oviba. Ő bent boldogan játszott, én kint bőgtem. Soha nem voltunk még távol egymástól és most…elvették a kicsikémet.

Mindegy, hányszor, hány gyerekkel éli át az ember. Mindig szép és mindig fáj. Mindnek külön polc van, ahová csak az ő kis emlékei kerülnek. Amit csak ő tudott, ahogy csak ő nevet.

Aztán elmennek, mert így kell lennie. Közelre, távolra. Kinek hogy alakul az élete. Leválnak a szülőről. Sebet hagynak, mint egy levágott kéz. Aztán az beforr, de a fantomfájások vissza-vissza térnek. Mintha lenne, mintha ott lenne.

Hiányzol. Hiányoztok. Együtt, külön.

Ti is hiányoztok, anya.

Tudom, hogy így van. Nem gondolunk erre mindig. Sem ők, sem mi. Csak néha hasít át az emberen: olyan jó lenne átölelni. Csak most, csak egyszer. Csak egy kicsit. Hallani a nevetését, ahogy lenéz rám a magasból. A mellére hajtani a fejemet egy pillanatra (igen, pont addig érek, a mellkasáig, a mellkasukig) és hallgatni a szívverését egy percig. Csak egy percig.

Ha nem lehet – most nem lehet – akkor elő lehet venni az emlékeket. Azok nem fogynak el, nem kopnak, nem fakulnak. A régi májusi vasárnapokat, amikor korán reggel lopakodtak le a lépcsőn. A kazal orgonát, ragacsos-szárú pitypangot, kókadt tulipánt tartó kis kezeket.

Boldog anyák napját!

Nektek is, kicsikéim! Nektek is.adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!