December 12,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Egy pohár pálinkával több és itt a katasztrófa

Rengeteg inger ér minket folyamatosan. Hány? Az is, persze. Sőt, egyre inkább.

Meg nem tudnám mondani, hogy a nyilvánosság előtt zajló politikában mára általánossá vált vitakultúra vita-tahósággá nyomorodása hat ránk, vagy fordítva történik. Mindenesetre egyre kevésbé jellemző, hogy meg akarnánk győzni a másikat. Legyőzni akarjuk, eltiporni, megsemmisíteni. Mindegy, miről van szó.

Rájöttem az okára, el is mondom.

Régebben, ha a helyi kocsmában Józsibélamargit (remélem, ilyen név nincs) intelligencia-szintje megugrott a negyedik felestől, hamar az ajtón kívül találta magát. Kölcsönösen hazatáamogatták egymást a svájcisapka-üléshuzattal dizájnosított bringával, otthon belerúgott a kutyába, belekötött az asszonyba (ha mert), aztán eldőlt a díványon és reggelig horkolt.

Most ugyanez a Józsibélamargit hazatántorog (jó esetben nem Hamerrel), nagy ívben megkerüli a pitbullt és egy evolúciós ugrással az interneten terem. Ott aztán beszól, kiszól, megmondja, térít és oszt. Pedig sok esetben indokolatlan a bőkezűség, maga is szűkölködvén. Ha rossz napja van, még olyannal is összefut a cybertérben, aki ellentmond neki. Vitatkozik. Érvel. Tényeket sorol fel. Manapság már mindent lehet, a kort sem tisztelik.

Másnap aztán fejfájástól gyötörten rámordul a pénztárosnőre a boltban, a kollégáira a munkahelyén. Ha van olyan, akkor a beosztottaira. A pénztárosnő, kolléga, beosztott ingerült lesz a környezetével, amitől a környezet is ingerült lesz. Józsibélamargit, aki tulajdonképpen egy meghasadt atommag, láncreakciót indított el. Mindenki szerencséjére az ő sugárzása sem ér el mindenkit. Vannak immunis csoportok szép számmal. Olyanok, akik nem a televíziót ültetik az ebédlőben a fő helyre, hanem beszélgetnek a szeretteikkel. Barátaikkal. Olvasnak. Aztán olyanok, akik különféle érdeklődéstől, indíttatástól vezérelve valamiféle csoportokba szerveződnek, az atomfizika iránti határtalan érdeklődéstől kezdve a táncházon át a a keresztszemes palacsinta receptjének csereberéjéig bezárólag.

Ezekben a csoportokban pedig mindenféle népek megfordulnak. Vitatkoznak is, naná! De többnyire a logika mentén, a másik érveinek meghallgatásával. Olyan is van, hogy marhára nem értenek egyet bizonyos dolgokban. Olyankor azt a megoldást alkalmazzák, hogy egyszerűen csak tudomásul veszik: a másik máshogy gondol/lát/érez. Kétségtelen, ehhez szükséges a vox humana névre hallgató immunerősítő. Recept sem kell hozzá, pénzbe sem kerül, ámazonban csodákra képes. Csak ajánlani tudom!

Na tehát. Van az a csomó ember, aki nem szedi az ellenállás-roborálót, ők sokszor megbetegszenek.

Ettől van aztán, hogy nincs bennünk türelem, érteni akarás, elfogadása a másik másságának. Ők csak a maguk igazában látják a megoldást minden bajra. Ezt tűzzel-vassal hirdetik is, akár van rá igény, akár nincs.

Hisznek abban, hogy annak van igaza, aki hangosabban ordít. Nem véleményt mondanak – kinyilatkoztatnak. Nem érvelnek – kijelentenek. Az ilyen beteg a tényeket felvonultató, az ő eszmerendszerét logikus érvekkel cáfoló, vagy egyszerűen csak másként gondolkodó ellenséget a saját szeméből hirtelenjében előrántott gerendával veri agyon. Ő nem hisz, hanem tud. Egy valóságos csaknorisz, akinek nem lehet ellentmondani. Mondjuk nem is érdemes, lévén tökéletesen vitaképtelen. A minden szülő rémálmában (majd pedig emlékeiben) felbukkanó mondat, amiről azt gondoljuk, a mi szánkat soha el nem hagyja – betegünk komplett érvrendszerét teszi ki.

Csak! Mert én mondtam!

Na, az ilyen betegek aztán összeverődnek, sokszor csoportokat alkotnak. Ha sokan vannak, elegen, akár még masírozni is kezdhetnek. Vagy (béke)menetelni. Sok tennivaló nincs velük, nem bántanak senkit. Csak nem szabad az útjukba kerülni. Ha ez mégis előfordul velünk, akkor is van megoldás. Lassan, csoszogó léptekkel, üveges tekintettel magunk elé meredve tartsunk abba az irányba, amerre a transzparensek mutatnak. Ne nyilvánítsunk véleményt, ellenvéleményt pláne! Ha nem érzik meg rajtunk, hogy gondolkodunk, akkor békén hagynak. Alkalmas pillanatban egy mellékutcán keresztül elslisszolhatunk, ha szerencsénk van.

Ezekkel a menetelő csoportokkal elő szokott fordulni néha, hogy valamiért hátrafelé kezdenek menni. Ez az idegrendszer károsodása miatt lehet, vagy aki vezeti őket, eltévedt. Nem tudni. Mindenesetre tolatnak hátrafelé, de látni előrefelé látnak, ezért gyakran lépnek gödörbe, kutyaszarba, szakadékba. Ha elég sokáig masíroznak menetiránynak háttal, előbb-utóbb egy nyílásba ütköznek. Ha senkinek nincs szerencséje, ez annak az épületnek az ajtaja, ahol a keresztszemes palacsinta klub tartotta rendes heti találkozóját. Ezek mennének kifelé, azok jönnek befelé. Vagyis jönnének, mert megszorulnak. Ők azt hiszik, a szemöldökfa alá zsúfolódtak be, pedig a küszöb van a fejük fölött.

Mindez pedig Józsibélamargit miatt, aki egy pohárka pálinkával többet ivott a kelleténél. Üzenem a kocsmárosnak: ne adjon neki többet.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.