Mi gyűlöljük a vállalkozót, az alkalmazottat, a multit, a hazait, a kicsit, a nagyot

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Csak figyelek és annyi mindent látok magam körül. Mások, máshonnan, mást nézve nyilván mást látnak.

Egy nő. Középkorú, két felnőtt gyerekkel. Elvált, a volt férj a nemlétbe itta magát azóta. Előtte még hitelt vettek fel a házra. A nő nevére. A nő maradt, a tartozás maradt.

Sok pénz, de annyira talán nem. 5 millió. Kellett a férfi tartozásaihoz, a végül mégis bedőlt cég talpon tartásához. A nő fizette a törlesztést, ameddig tehette. Ameddig az ő vállalkozása is be nem borult a szakadékba. Már nincs munkája, bevétele sincs. Semmi. Segély se, remény se. Az 5 millióból maradt tartozás mára 20 millióra hízott, mert az árfolyam, a büntetés és a kilincset egymásnak adó behajtó cégek mindig pakoltak rá bőven. Reménytelen a visszafizetés. Reménytelen munkát találni, de ha találna is, akkor is éhen hal. A bankszámlán inkasszó és nem ám a befolyó összeg felét, az egészet viszi. Ha lenne fizetése, a felét letiltaná a bank a munkáltatónál, a maradékot az átutalásból venné le, a számláról. Lehet, teheti.

Az egyik gyerek elköltözött, a másik maradt. Neki sincs munkája. Beteg. Kezelés kellene, segítség kellene. Nincs, mert nincs biztosítás és remény sem, hogy legyen. Mert visszamenőleg két évre befizetni nem tudják. Külön-külön sem, együtt sem. Ha baj van, borogatással gyógyítják. Víz van. Még van. Hamarosan kilakoltatják őket a már jó ideje üres lakásból. Addig is szokják…dobozokból öltöznek. Hiszen már minden bútort elvittek régen. Ágy van még, de ha enni akarnak, talán kapnak érte pár fillért. Munka kellene, megélhetés, kapaszkodó. Helyette csak a tudat van: élete végéig hurcolja magával az adósságot.

Hány ilyen sors lehet? Mennyien néznek most le a szakadék fenekére? Egyedül, párban, gyerekekkel?

Mit kellene tenni velük? Hiszen a többségük nem fiatal. Nem biztos, hogy újra tudja kezdeni az életét. Nem elég rugalmas, nem elég bátor, viszont elég reményvesztett.

Nem alamizsna kellene, nem a tartozás eltörlése. Nem gettófalu, nem megalázó segély. Munka kellene. Munkahelyek, emberhez méltó bérekkel. Nem nyugatiakkal, csak élhető életre elegendővel. Hogy fizetni lehessen a törlesztőt, a rezsit, enni lehessen. Fel lehessen állni…aztán már magától ki fog egyenesedni a derék, élet költözik a szemekbe. Aztán, onnantól már rajta múlik.

De ehhez megfelelő környezet kellene. Hogy legyen munkahely. Hogy a vállalkozó vállalkozhasson. Hogy a hatóságok – mert hozniuk kell az elvárt számokat – ne fojtsák meg már a kezdet kezdetén. Hogy az egy hete nyílt vidéki kis pizzériát ne rohanja meg két autóra való akcióhős, elállva az összes kijáratot, a frászt hozva az éppen ott étkező vendégekre. Mert ellenőrizni kell, hogy nincs-e olyan, aki nincsen bejelentve alkalmazottként. Hogy két hét múlva ne tegye ezt meg ismét a hatóság, elriasztva a maradék vendéget is. Ellenőrizzen, persze…de ne így. Azóta nem kell már, a pizzéria bezárt.

Hogy a mezőgazdasági vállalkozást, amely a falu jó részének megélhetését biztosítja, ne rohanja meg hetente a tűzoltóságtól a környezetvédelmi hatóságon keresztül a közegészségügyig mindenki, csoportosan. Csak azért, hogy végül kimondassék: nincs az istállóhoz kialakítva ülepítő tálca (vagy mi), pedig az uniós előírás! Félmilliós bírság! Na de az jövő januártól kötelező, most meg június van! – védekezik a vállalkozó. Az egyik jó szándékú hatósági ember félrevonja: – Be kell szednünk X összeget. Ha ezt nem fizeti be, egy hét múlva visszajövünk, találunk más szabálytalanságot. Az egy millióba fog kerülni.

Hogy a másik faluban lévő másik mezőgazdasági vállalkozást nem bírságolják meg súlyos pénzekkel, mert az engedélyezte a hozzá forduló falubélinek, hogy a vállalkozás gondozásában (tulajdonában? nem tudom) lévő erdőből hullott ágat gyűjtsön. A rászoruló boldogan gyűjtött, kis málnás kocsival húzta haza a téli meleg ígéretét. Megállt mellette egy autó. Mit csinál? Honnan, hová viszi a fát? Miért? Ki engedte meg? Emberünk boldogan mesél, mert milyen jó ember a vállalkozó, meg hát nem lop ő!

A vállalkozó aztán nem tudta igazolni, hogy a fát huzigáló ember az alkalmazottja. Márpedig ha az ő erdejéből származó fát szállítja, akkor annak kell lennie! Alkalmazottnak, aki után fizeti a járulékokat. Ha ezt nem tudja igazolni, feketén dolgoztat. Adócsaló! Nincs olyan kategória a jogszabályban, hogy rőzsegyűjtő! A vállalkozót iszonyúan megbírságolták. Azóta nem ad fát senkinek a faluban. Pedig sok családon segíthetne.

A kis és közepes vállalkozások ezrével mennek tönkre. Ezért is. Azért is, mert a költségeik kitermelhetetlenek. A magánvállalkozók jó része is képtelen talpon maradni, hiszen a bizonytalan gazdasági és jogi környezetben, a hatóságoktól zaklatva/bírságolva, hitel nélkül nem képes egyetlen hónapig sem életben maradni, ha nincs bevétele. Mert nincs tartaléka sem.

Aki alkalmazottként dolgozik, az is retteg. Máról holnapra veszítheti el az állását.

A sajtóban nem ezeket a történeteket olvassuk. Miért nem?

Azt olvassuk, hogy számlagyár, adócsaló, feketén dolgoztató és általában az összes vállalkozó milliomos, népnyúzó parazita, aki a mi véres verítékünkön….Gyűlölni kell őket. Lehetőleg mindenkinek mindenkit. Addig sem feljebb keressük a bűnösöket, ameddig egymást marjuk.

Lóf*t! A legtöbb vállalkozás nem ilyen, a legtöbb vállalkozó sem ilyen.

Van olyan ország, ahol az ember beballag a hivatalba. Ahol lakik, abba. Egybe, nem sokba. Csak egybe. Ott előadja, hogy vállalkozna. Mondjuk kárpitos munkát csinálna, ruhát varrna, kosarat fonna. A hivatalban bólintanak egy nagyot, emberünk kap egy mosolyt és egy papírt. A mosolyt azért, mert a hivatal, a hatóság azért van. Őérte. Nem kell okmánybélyeg, vizeletvizsgálat, erkölcsi bizonyítvány, jelzálog a házra. Semmi se kell, csak a szándék. Végzettséget igazolni se kell, mert ha szarul csinálja amit csinál, nem fog megélni. Ha engedélyköteles dolgot csinálna, persze kellene végzettség, de így nem kell. Emberünk hazaballag és vadul kárpitoz, varr, fon. Az első évben nem kell adót fizetnie, mert az állam tudja, idő kell, amire egy vállalkozás beindul. Mi több, megtarthatja az ÁFA-t, hogy ne hitelt kelljen felvenni. Aztán majd először fizetnie kell az ÁFA-t, utána pedig adót is. Meg járulékokat. Ami azért nem a bevétel 987%-a, tehát marad elég a megélhetésre. Az állam örül, mert lett egy új adófizető, aki idővel alkalmazottnak is ad munkát. Aztán már 2-3-6 embert foglalkoztat. Tehát befektetés nélkül az országnak lett egy kicsi cége, ami mára 2-3-6 család megélhetését biztosítja. Ezeknek az embereknek nem kell segély, viszont adófizetők. Ráadásul még boldog, nyugodt, elégedett polgárok is. Ez igen! Az csak külön öröm, hogy szükségtelen az egy vállalkozáshoz 13 különféle hatósági embert alkalmazni, mert minek is? Olcsóbban működik az állam.

Na de ez az ország nem a mi országunk. Mi nem így gondolkodunk! Mi mások vagyunk! Mi gyűlöljük a vállalkozót, az alkalmazottat, a multit, a hazait, a kicsit, a nagyot…..Közben elfelejtünk gondolkodni, ezért aztán azt sem vesszük észre, hogy rajtunk múlik. Nem csapunk az asztalra, mert …miért nem?

Mi kellene ahhoz, hogy ez változzon? Talán tényleg egy angyal. Egy iszonyúan dühös angyal.

Meg talán akarat. Lehetőség, ami nem okoz veszteséget, de majd bevételt hoz az államnak.

Egy papír a hivataltól, mellé talán egy mosoly. Egy kis türelem, hogy ne a nem létező bevételt akarják rajta azonnal behajtani, hanem meg tudjon erősödni, nyereségessé válni az, aki dolgozni szeretne.

Egy papír Sándornak, hogy csinálhat kissámlit eladásra. Tündének, hogy süthet pitét. Ferinek, hogy sarkalhat cipőt. Annának, hogy köthet pulóvert, vagy csinálhat lekvárt. Mindezt úgy, hogy ne kelljen súlyos százezreket fizetni még indulás előtt okmánybélyegekre, közzétételi díjakra, ügyvédre, számlanyitásra. Ne kelljen akkor is sok pénzt befizetnie, amikor még bevétele sincs. Csak egy papír és egy mosoly. Aztán majd Sándor, Tünde, Feri és Anna meg fog állni a lábán, adót és járulékokat tud fizetni és a családjuk biztonságban meg fog élni. Ha ügyesek. De ez rajtuk fog múlni, mert engedik, hogy rajtuk múljon.