Október 23,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Olyan rohadtul tapintatosak vagyunk

Egy cikk kapcsán szembesültem azzal, hogy több fogyatékkal élő ember van, mint hittem. A szörnyű az, hogy van egy olyan betegség(?), amelyet kezelni sem szokás.

Az érzelmi fogyatékosokról beszélek.

Szerintük az a normális, ha átnéznek egy fogyatékkal élő társunkon. Hiszik, hogy ez a tapintat. Azzal indokolják, egy egészséges ember arcába sem bámulunk bele. Ez igaz is, senki arcába ne bámuljunk bele. Alapvető gondok vannak a fogalmak értelmezésével, attól tartok.

Megnézünk az utcán egy vonzó férfit? Bizony meg.

Ha ez a férfi tolószékben ül? Akkor is megnézzük?

Megbámulunk egy csinos nőt?

Ha ugyanez a csinos nő mankóval jár?

Rácsodálkozunk egy kedves arcú kisgyerekre?

Ha ez a gyerek koordinálatlanul mozgatja a végtagjait? Ha „fura” hangokat ad ki?

Ránézünk egy szelíd arcú, idős emberre?

Ha ez az idős ember fehér bottal keresi az utat maga előtt?

Elmosolyodunk egy kamasz jópofa, zöldre festett haja láttán?

Ha ez a kamasz jelbeszéddel kommunikál a barátjával?

Tartok tőle, fogyatékkal élő társaink sokkal többet szenvednek a mi „tapintatunktól”, mint az állapotuktól. Nem gondolom, hogy kiemelt figyelemre, pláne szánalomra lenne szükségük. Talán csak arra, hogy vegyük észre őket, ne kapjuk el a tekintetünket. Ne jobban, mint amikor bárki másra nézünk.

Ha egy tolószékes ember egy bolt, hivatal ajtaja előtt várakozik, nem biztos, hogy napozik. Sok esetben nem képes egyedül bejutni, mert nem alkalmas erre az épített környezet. Nem fog senkit leszólítani, nem fog könyörögni. Várakozik. Arra vár, hogy valaki nem lesz tapintatos és a szemébe néz. Kapcsolatba kerülnek. Egy kéz kinyitja előtte a számára nyithatatlan ajtót. Valaki átsegíti a túl magas küszöbön.

A sérült gyereket pont annyira szeretik a szülei, mint az egészségeset. Ők értik a jelzéseit, tudják, mi van belül. Mi csak a felszínt látjuk. Vagy nem látjuk, mert nem illik bámulni. Bámulni tényleg nem, de nézni és látni nem lenne baj.

Biztosan van ezer hasonló eset. Amit elmesélek, néhány éve történt. Egy bankban volt intézendőm, vagy huszadmagammal vártam a soromra. Egy fiatalember két mankóval a hóna alatt, szintén várakozott. Az egyik mankója megcsúszhatott, a férfi leroskadt a földre. Nem elzuhant, hanem inkább eldőlt. Letérdeltem mellé, kérdeztem, hogyan tudok segíteni felállni, mit csináljak? Hogyan jobb? Azt felelte, ez már jó sehogyan sem lehet, de ha segítek megtartani a mankót, felhúzza magát. A földön kuporogva felnéztem. Gondoltam, jól jönne még egy segítő kéz. Senki nem nézett ránk, olyan piszkosul tapintatos volt mindenki! Egyetlen tekintetet nem tudtam elkapni.

A férfit Péternek hívják. Születéskor oxigénhiány lépett fel, ezért a két mankó. Hihetetlen akarattal megtanult kerékpározni, ügyesen közlekedik a mankókkal. Így egyszerűbben bejut mindenhová, mint kerekes székkel. Okos, fanyar humorú, érdeklődő, barátságos. Láthatatlan.

Az egyik szupermarketben (félek, nem csak ebben), az akadálymentesített mosdó ajtajára az van írva: „A kulcsot kérje az ügyfélszolgálaton”. Az épület túlsó végében. Oda kell menni a kerekes székkel, soktíz méterre, aztán várni akár negyedórát, ameddig előkerül az ügyfélszolgálatos. Már ha egyáltalán észreveszi valaki, ugyanis az ügyfélszolgálat pultja magasabban van, mint a székben ülő feje. Ha szerencséje van, észreveszik. Akkor már csak hangosan, mindenki előtt kérnie kell a kulcsot. Ha megkapta, visszakerekezik az épület túlvégébe és bejuthat a mosdóba. Ha végzett, újra végigcsinálhatja az előbbi procedúrát, mert vissza kell vinnie a kulcsot.

Ha ez nem a totális agybaj, akkor semmi.

Az érzéketlenség nem azonos a tapintattal.

A közöny nem azonos az udvariassággal.

Nem szerencsés kiforgatni, eltorzítani a fogalmakat, hogy igazoljuk önmagunkat. Nem gondolom, hogy a szándékkal lenne a hiba, inkább nem tanultuk meg, hogyan kell együtt élni. Ez általánosságban igaz. Nem megmagyarázni kell, hanem megtanulni. Ennyire egyszerű.

Az épített és a természetes környezetünk arra alkalmas, hogy működő végtagokkal és érzékszervekkel éljünk benne. Elég arra gondolni, hogy akár csak egy balkezes ember mennyi nehézséggel néz szembe. Egy mozgásában, érzékelésében korlátozott ember számára lehet megoldhatatlan egy olyan feladat, amit mi rutinból megoldunk. Ha ránézünk erre az emberre, meg fogjuk látni, amikor segítségre van szüksége. Ez nem szánalom, olyan természetes dolog, mint amikor egy terhes nőnek átadjuk a helyet, vagy segítünk levinni egy babakocsit a lépcsőn. Semmi különös.

A végére tartogatok egy meglepetést. Amiről most írtam, az is politika. Politizáltam, igen. Aki beszél közös dolgainkról, ezt teszi.

A fenti cikk apropóján pedig szeretném közzé tenni azt a levelet, amit az imént találtunk a szerkesztőségi postaládában. Itt jegyezném meg, hogy ahogy eddig, a jövőben sem fogunk sem politikai, sem egyéb felhívásokat közzétenni, de ez az ügy feltétlenül érdemes a támogatásra. Kérünk minden kedves és kedvetlen olvasót, szánjon egy percet az életéből az elolvasására, befogadó módon gondolja át és tegyen belátása szerint. Köszönöm.

MINDENKI KÉPES

Idén május 29-én rendezzük a 3. Rehab Critical Mass felvonulást,  hogy minőségi szinten, példaértékűen legyünk jelen együtt a köztérben és használjuk annyi módon, amennyire különbözőek és egyediek vagyunk.

Szolidaritásra hívunk, hogy együtt tegyük láthatóvá az önálló életvitel, a „képessé tétel” előnyeit az egész társadalom számára, az érintetteknek pedig egy biztonságos, befogadó és támogató élményt nyújtunk, hogy a lehető legjobban képesek legyenek gyakorolni a mindenkit megillető emberi jogokat.

Arra kérlek, hogy ha módodban áll itt támogasd mozgalmunkat:
http://rehabcriticalmass.hu/ne-habozz-rehabozz/

illetve részvételeddel, megosztással és további emberek meghívásával itt:

https://www.facebook.com/events/506427369564120/

A Rehab Critical Mass egy érintettektől induló és alulról építkező civil önszerveződés, mely társadalmi összefogást szorgalmaz a fogyatékossággal élő emberek életminőségének és önállóságának javításáért, társadalmi integrációjuk proaktív elősegítéséért.

Talán Ön is értesült arról, hogy a világon elsőként szerveztünk felvonulást Budapesten 2014-ben, melyen 3000, a következő évben 6000, sokféle fogyatékossággal élő honfitársunk vett részt aktívan. Mozgásukban, látásukban, hallásukban, beszédükben, vagy mentálisan akadályozott emberek, rokonaik, barátaik, ismerőseik és a szimpatizánsok tartottak vidám felvonulást, s voltak jelen a sokszínű kulturális programokon.

További információk, csatlakozási lehetőség, ahol kiáltványunk is aláírható:

http://rehabcriticalmass.hu/

 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.