December 10,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


És remény, hogy vannak még jó emberek

Utolsó órák a közoktatásban. Az egészségügy helyzete katasztrofális. Valamiről azonban nem, vagy csak nagyon ritkán esik szó. Akkor is inkább áttételesen. Pedig nem csak a jövőnk, hanem a múltunk is fontos.

Az idős emberek helyzete legalább annyira elkeserítő, mint az oktatás, vagy az egészségügy általános helyzete. Hiába nő évről-évre az idősek száma és még a magyar viszonyok között is tovább élünk, mint egy évszázaddal ezelőtt, egy fillérrel sem jut több pénz erre a területre, mint eddig, mint évek óta. Nem létesülnek idősotthonok, az idősgondozás, a házi ellátás nemhogy nem fejlődik, hanem folyamatosan pénzt von ki a kormány erről a területről is.

Azok a nyugdíjasok, akik a 70-80 éves korosztályhoz tartoznak, jellemzően alacsony összegű ellátást kapnak, ha kapnak egyáltalán valamennyit. A nők minimális, vagy nulla forint nyugdíjban részesülnek. A társadalom szerkezete átalakult. Ma már nem jellemző a többgenerációs háztartás. A kormány ennek ellenére az aktív korúak kötelességévé próbálja tenni az idősgondozást és minden olyan feladatot, ami sok esetben egyszerűen nem megoldható családon belül. Arról nem beszélve, hogy vannak szép számmal olyan idős emberek, akiknek nincs élő hozzátartozójuk.

A rezsiharc, a migránsok elleni szakadatlan küzdelem, az ország kifosztása, a földek elsíbolása, a gazdaság minden területének bekebelezése, a kormányhoz hű oligarchia feltőkésítése, a kormánymédia etetése mellett sem idő, sem figyelem nem jut azokra az emberekre, akik sok esetben éppen anyirra kiszolgáltatottak, mint a gyermekek.

A kormány kimondottan, szemmel látható módon igyekszik szabadulni ezektől az emberektől. Koloncnak tekint mindenkit, aki túl van az aktív életkoron, főleg, ha az a valaki beteg, segítségre, támogatásra szorul.

Ma Magyarországon nagyjából 250-300 ezer demens ember él, döntő többségében idős emberek. A demencia ma sem kezelhető, folyamatos elbutulással járó, visszafordíthatatlan folyamat. Számtalan oka lehet, de végeredménye csak egy. Az ilyen beteg – mert az előrehaladott kor önmagában nem betegség, a demencia ezzel szemben betegség – egy idő után nem maradhat családban. Hiába a szeretet, az akarat, egyszerűen sem a betegnek nem jó és nem biztonságos, sem a család számára nem kezelhető a helyzet.

Ilyenkor lenne szükség az intézményi háttérre, ami nincs. Megfelelő otthonok kellenének, ahol képzett személyzet tudná biztosítani ezeknek a betegeknek – akik a mi szüleink, nagyszüleink, dédszüleink – a méltó, élhető életet. Ahol kellő figyelem, gondoskodás és tisztelet mellett mehetnének végig az úton, ahol orvosi ellátást, gondozást, segítséget kaphatnának utolsó éveikre.

A kormány – figyelmen kívül hagyva a családok, az idős emberek és a betegek elemi érdekeit is – nehezíteni igyekszik minden koros ember túlélési esélyeit. A házigondozáshoz jutás, vagy az idősotthonba való bekerülés nehezítésével, az erre a területre szánt pénz befagyasztásával gyakorlatilag halálra ítélik az öregeket.

Az az idős ember, akinek nagyon alacsony a nyugdíja, nincs hozzátartozója, kénytelen olyan méltatlan és embertelen módon leélni hátralévő éveit, ami sokunk számára elképzelhetetlen. Egy nehezen mozgó, betegségekkel küzdő, fizikai mozgásra alig képes ember kihűlhet a tulajdon lakásában, mert nem tud elmenni a kályháig, hogy befűtsön. Élhet a saját mocskában, mert nem képes mosni, mosdani. Éhen halhat, mert nem tud eljutni a boltig, vagy mert nem képes főzni. Ha egy ilyen ember megszédül, elesik és nem tud felkelni, ott halhat éhen a saját otthona padlóján.

Ha mindehhez még demenciában is szenved, akkor elképzelhetetlenül embertelen, borzalmas sors vár rá.

A legolcsóbb – önkormányzati fenntartású – idősotthoni elhelyezés (amellett, hogy sokszor évekig kell várni egy felszabaduló helyre) 90 ezer forint körül kezdődik. Ehhez jön még a gyógyszerköltség, tisztálkodószerektől a vécépapírig minden egyéb. Minimálisan 110-130 ezer forint összesen. Ha az idős ember nyugdíja nem fedezi ezt, akkor a családtagnak kell aláírnia a szerződést az otthonnal és vállalnia a költségeket.

Egy ilyen otthonban (az egyikben, ahol jártam) 60 bentlakó emberből 25 súlyosan demens. Ez azt jelenti, hogy a hatvanból 25 embert pelenkázni kell, folyamatosan felügyelni, foglalkoztatni, tornáztatni, naponta többször lemosdatni, a mozgásképeseket figyelni, szükség esetén segíteni, kísérni a sétában, egy részüket etetni, itatni. A 60 idős emberre (köztük a 25 demensre) összesen 3, azaz három ápoló jut egy műszakra. Három. Nincs több státusz. Nem kapnak pénzt.

Az ott dolgozó emberek, nővérek hihetetlen akaratának és elszántságának köszönhetően mégis működni képes az otthon, nem elfekvő, nem a halált váró reménytelenség szaga lengi be a folyosókat. Embertelen körülmények között embertelen fizetésért embertelen sokat dolgozó ápolók igyekeznek pótolni emberséggel, hihetetlen elszántsággal azt, amit pénz nélkül lehetséges.

Amikor nem bírja valamelyikük, akkor a kertben, egy fa mögött levegőzik. Potyognak a szeméből a tehetetlenség könnyei.

Annyit tehetnénk még értük! De pénz nélkül nem megy. Csak falakba ütközünk, pedig megérdemelnék! Ők a mi múltunk – néz a szemembe szomorúan.

Remélem, a mostani embertelen törvényeket kitaláló, megszavazó politikusaink egyszer megtapasztalják, milyen is az, amikor nincsenek előjogok, kiváltságok, vagyonok. Amikor kiszolgáltatottság és tehetetlenség van és a remény, hogy vannak még jó emberek.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.