Az idősek halálra vannak ítélve

heart-665187_960_720

Néha előfordul ilyen csoda is. Egy politikus nem az irodai íróasztal mellől, nem a mikrofonra koncentrálva, de valójában semmiről semmit nem tudva mondja meg a tutit a mi életünkről, hanem beletúr könyékig a valóságba.

Ezt tette Szabó Tímea, a PM politikusa akkor, amikor segédápolónak állt és egy kórházban, közvetlen közelről tapasztalja meg azt, amit képviselőként az egészségügyi rendszerbe kerülve nem feltétlenül látna.

Lehet kedvelni, vagy nem kedvelni Szabó Tímeát, a PM-et, általában a politikusokat, a kormánypártiakat csak úgy, mint az ellenzékieket, lehet PR fogásnak minősíteni a történetet, teljesen mindegy. A lényegen és a tényeken semmit nem változtat, hogy ki mennyi fekáliát igyekszik felkenni erre a vállalkozásra, vagy éppen ki és mennyi csillámporral igyekszik kiwaxolni.

A magam részéről kalapot emelek Szabó Tímea előtt. Hasznos, amit csinál. Sokkal hasznosabb, mint kívülről, a valóságról mit sem tudva beszélni a bajokról. Ám abban vitatkoznék a politikussal, hogy önmagában 400 milliárd, vagy bármekkora összeg megoldhatná az egészségügy további szétrothadását. Igen, kell a pénz, eszközökre, gyógyszerekre, bérekre, ez kétségtelen. De van olyan vetülete az egészségügyi ellátásnak, ami nem pénz kérdése és csak komoly átszervezéssel orvosolható.

Idős édesapám többször szorult kórházi ellátásra az elmúlt években és ha nem is betegként, de hozzátartozóként volt módom belelátni az egészségügy működésébe, pontosabban sok esetben a nem-működésébe. Először akkor, amikor egy apró sérvműtétre volt szükség. Bevittem aput a kórházba, közel 6 órán át kellett ülnünk a huzatos folyosón, mire az ágya előállt. Előtte természetesen hónapokat kellett várni, a műtét és a befekvés előre egyeztetett időpontban történt, ennek ellenére nem sikerült megoldani a felvételt. Ez nem pénz kérdés.

A műtétre másnap délben került sor. Este mentem látogatóba, hogy mire felébred apu, ott legyek mellette. A kórházban derült ki, hogy nem történt meg a beavatkozás, apám halálsápadtan, izzadva vacogott az ágyban. Kiderült, hogy az időskori cukorbetegségben szenvedő édesapám több, mint 30 órán keresztül sem enni, sem inni, sem gyógyszert nem kapott. A műtét azért maradt el, mert a bácsi vércukra és vérnyomása nem volt rendben – mondta a nővér. Orvossal nem sikerült beszélnem. Szereztem ennivalót, megetettem, megitattam aput és jeleztem az ápolóknak, hogy hazaviszem. Most. Ugyanis péntek lévén nyilván nem műtik meg hétvégén – ezt az időközben előkerült orvos is megerősítette – és nem látom okát annak, hogy magam is a kórházban töltsem a hétvégét azért, hogy éhen ne haljon hétfőre. Kisebb cirkusz után hazavittem aput, majd hétfőn vissza. A műtét sikeres volt. Ez sem pénz kérdése, hogy elfelejtenek enni, inni, gyógyszert adni egy idős embernek. Vagy akár fiatalnak.

Más alkalommal apu megszédült, elesett, mentő, kórház. Ez este történt, én reggel értesültem róla. Mire odaértem, zombivá nyugtatózva, katéterrel, bepelenkázva ült a demens megfigyelő feliratú kórteremben. Mezítláb a hideg kövön, sapka, takaró nélkül. Beszélni nem tudott, a nyála a pizsamára csorgott. 3 teljes órán keresztül üldöztem az orvost, mire megtaláltam. Kiderült, ő nem is látta még a bácsit. Arra a kérdésre, hogy akkor ki nyugtatózta be, nem tudott válaszolni.

Az aktuális cirkusz (igen, cirkuszt rendeztem) után kapkodás, másik osztály, kórterem, infúzió. Egy hétig biztosan maradnia kell, mondta az orvos. Másnap ugyanez az orvos hívott telefonon, hogy igazából semmi ok nincs arra, hogy bent tartsák aput, menjek érte, vigyem haza. 100 kilométerről. De még így is kevesebbett kellett a folyosón várnia, mintha a betegszállítót rendelik meg számára. Tehát gyorsabb volt nekem 100 kilométerről odaautózni, mint a helyi betegszállítónak megtenni a 3 kilométeres távolságot a kórház és apám otthona között. 2 hétbe került, mire a nyugtató mennyiségét fokozatosan csökkentve sikerült feltisztulnia. Ez sem pénz kérdés.

Ahogy az sem pénz kérdés, hogy a körzeti orvos lelkesen irkált fel minden olyan gyógyszert, amit az idők során kórházban, szakrendelésen felírtak apunak. Az ÖSSZES gyógyszert. Egyszerre. A valamit és a valami helyett felírt másvalamit is. Több napomba és rengeteg utánajárásba került, mire sikerült leredukálni a gyógyszereket arra, amire valóban szüksége van. Ez sem pénz kérdés.

A rendszer rossz, működésképtelen. Sok pályaalkalmatlan, embertelen, vagy nemtörődöm, kizárólag a spórolást szem előtt tartó bürokrata, rossz orvos, pocsék vezető van az egészségügyben és maga az egész átláthatatlan, kevés hatékonysággal működő, a beteget tárgyként, az idős beteget pedig kifejezetten szemétrevaló, kidobásra ítélt tárgyként kezelő struktúra rossz. Az sem kizárt, hogy rengeteg pénz folyik szét úgy, hogy abból semmi nem látszik, nem oda kerül, ahová kellene.

Ezért azt gondolom, kevés a pénzügyi részével foglalkozni, ez a helyzet sokkal összetettebb és súlyosabb problémával küzd, mint amit bármekkora összeg orvosolni tudna. Neki kell menni ennek a szörnynek, mert emberek halnak meg, az idős emberek kiszolgáltatottsága elképesztően magas.

Sok szerencsét kívánok Szabó Tímeának, Sándor Máriának, az 1001 orvosnak és mindenkinek, aki szót mer emelni a betegek érdekében. Önmagunknak is sok szerencsét kívánok. Szükségünk lesz rá.