Ez a sok ember mind segélyre váró léhűtő?

Fotó:  krisna.hu Fotó: krisna.hu

Tavaly még hír volt. Akkor még tudósított róla a sajtó, beszéltünk róla, felhördültünk. Idén már nyoma sincs a cikkeknek, fotóknak. Pedig idén sem volt rövidebb a sor. Idén több, mint 1700 adag ételt osztott ki a Blahán a Krisna-tudatú hívők közössége.

Húsvétkor álltak az emberek a sorban. Türelmesen. Volt, aki hajnalban már ott volt, hogy megkapja a tányér lencsefőzeléket és az élelmiszer csomagot. Ha kétszer annyi lett volna, az is elfogy. Egyre több a sorban a gyermek és az idős ember.

Nézem a fotókat és görcsbe rándul a gyomrom.

Tudom. Van, aki  maga tehet róla. Nem mindenki. A legtöbb ember nem.

Tudom. Sokan éhezni kénytelenek. Tudom, de nem látom napról-napra. Most látom.

Érzem a nyomor szagát. Az éhség sajgását a gyomromban. A szégyent. A megalázottan lehajtott fejekben kavargó gondolatokat.

Tudom. Tegnap talán jobb volt. Talán nem adományból került a márkás cipő a tétován csosszanó lábra. Talán fél éve, két éve még telt rá. Aztán egy kattanás és áll a sorban.

Egy tál ételért. Darab kenyérért.

Annyira kevés kell! Hirtelen észre sem veszed. Fel sem fogod.

Egy reggel nincs munkád. Másnak kell a helyed.

Egy reggel betegen ébredsz.

Egy reggel megsérülsz. Sérült maradsz.

Egy reggel bélyeg sül a homlokodra. Sisteregve, fájdalamasan. “SZEGÉNY”.

Onnantól kezdve minden nap látják rajtad. Mindenki. Érzik a szagát. Hallják a döndülését a mellkasodban.

Talán még van lakásod. Talán kinyögöd a rezsit. Kapaszkodsz abba, amit még a magadénak tudhatsz.

De, ha híre megy, te is beállsz a végtelen sorba. A napi szelet kenyér…te nem éhezel…csak sok vizet kell rá inni.

De egy tál meleg étel…más. Az ízét sem érzed. Mindegy, hogy paprikás krumpli, vagy töltött káposzta. Meleg.

Állsz a sorban. Ha szerencséd van, egyedül. Mert a sorban az a szerencsés, aki nem fogja egy gyermek kezét.

Itt jó egyedül lenni. Ilyenkor jó.

A kamerába néző gyermek szemében derű csillan. Mosoly. Azt nem vehették el tőle. Az övé.

Fiatal lány nyújtja az ételt. Ő talán még nem tapasztalta meg, hogy milyen kapni. Ő még csak adott és örül, hogy adhat.

Több emberség van abban a szempárban, mint…soroljam? 25 évnyi politikust hogy is lehetne felsorolni?

A kényelmes székedben ülsz. Nézed a képeket. Örülsz, hogy te nem vagy ott.

Nem állsz a sorban.

Még nem.

Holnap sem?

Majdnem kétezer ember állt abban a sorban. Csak a Blahán.

Mennyi ember állna a sorban, ha Szurdokpüspökiben osztanának ételt? Szirákon? Hejőpapiban? Borsodnádasdon? Minden részén az országnak?

Milyen hosszú sor lenne? Egymillió? Kettő? Négy? Hány gyerek állna ott?

Mindenki alkoholista? Az a sok ember mind lusta? Ostoba? Nemtörődöm? Segélyre váró léhűtő?

Hogy lehetne nem ordítani?

Gyalázat áll abban a sorban. Közös szégyenünk.

Bűn áll abban a sorban.

Európában.

Magyarországon.

Budapesten.

2016-ban.

Itt vége is lehetne a történetnek. De nincs vége, mert a pult túlsó oldalán is emberek állnak. Jó emberek. Akiknek fontos az, hogy adjanak. Dolgoznak, főznek, csomagot osztanak. Mosolyogva. Annyi nyomort látnak és képesek mosolyogni. Ez szép ebben a csúf történetben. Ezzel legyen vége.