NEHAZUGGY

Akiknek vinni kellene a zászlót, azok leülnek manikűrözni

Tamás Róbert | 2016. Március 19, Szombat | 10:56

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,376,346 forint, még hiányzik 623,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Azt reméltem, mára tisztulni fog a kép a pedagógusok-szülők-szakszervezetek összefogása, vagy össze nem fogása ügyében. Hiába túrtam végig az elérhető forrásokat, számomra nem derült ki, miként döntöttek a szakszervezetek vezetői a polgári engedetlenség címszóval meghirdetett egy órás munkabeszüntetés támogatásáról.

Mennyire örültem, amikor úgy tűnt: a kormány hiába pacifikálta, vagy még inkább domesztikálta a szakszervezeteket, azok felkelnek a tetszhalálból és teszik a dolgukat. Képviselik a dolgozók érdekeit. Nem várt fejlemény volt ez, talán az egyetlen békés lehetőség arra, hogy a kormányt rá lehessen kényszeríteni a köz érdekében való működésre.

Most ez a remény szertefoszlani látszik, amikor a szakszervezetek fosógalamb stílusban igyekeznek megfelelni, mégpedig egyszerre a kormány és a dolgozók érdekeinek. Ez az, ami nem fog menni. Olyan mértékben ellentétes a két érdek, hogy dönteni kell, ki melyik oldalra áll. A hatalom nem enged teret sem a pedagógusok, sem a szülők követeléseinek, ezzel szemben saját kis kerekasztalnál tárgyalgat a közoktatásban illetéktelen szervezetekkel, miközben harsányan hirdeti a megállapodási készségét. A kormány úgy akar focizni, hogy a labdát eldugták, a saját kapujukat bedeszkázták, ők vezetik a mérkőzést és folyamatosan megváltoztatják a szabályokat is. Menet közben.

Ilyen feltételek mellett nincs mit elfogadni az ellenfélnek, nincs miről tárgyalni és nincs kivel. Marad a toporgás és a siránkozás. A játékosok és a nézők pedig lassan hazamennek és soha többé nem lehet rávenni őket arra, hogy kimenjenek a meccsre.

Valami ilyesmit látok most. Amikor elég nagy része a társadalomnak megemelte a fenekét, mert olyan mértékben tartotta és tartja tűrhetetlennek az okatatási rendszert, amikor az egészségügyben dolgozók is a pedagógusok mellé álltak, amikor a szülők és a diákok is támogatják a követeléseket és más ágazatok képviselői is felajánlották az együttműködésüket, akkor azok, akinek a sor elejére kellene állni és vinni a kibontott zászlót, azok leülnek manikűrözni.

Naponta más közleményekkel, valójában semmitmondó ködösítésekkel szórakoztatják a civileket és látható módon még a pedagógusok, szülők, diákok sem értik meg ezeket az üzeneteket.

A legjobb megoldás a tárgyalás és megegyezés. Ez egyértelmű. De amikor már nincs kivel és nincs miről tárgyalni, akkor el kell engedni ezt a reményt, be kell fejezni a szipogást-könyörgést-lamentálást és ki kell lépni a biztonságos bunkerből.

A szakszervezetek támogatjuk, csak ne legyen törvénytelen – mégsem támogatjuk és senkit nem bíztatunk erre – tárgyalunk és jól haladunk – mégsem tárgyalunk, mert megsértődtünk végtelenített kommunikációja képes lehet elvenni az összefogás erejét.

Érdemes lenne tisztán látni a szakszervezeteknek, de a pedagógusoknak is, hogy nem azért álltak melléjük a szülők és a diákok, mert ők egytől-egyig tökéletesek lettek tegnapról mára. Nem lettek azok. Nem voltak azok akkor sem, amikor feltartott kézzel vonultak be a Klik trágyaszagú akoljába, akkor sem, amikor nem pofozták bucira a szakszervezeti vezetők fejét azért, hogy nem az oktatás, hanem a kormány érdekei mentén tárgyaltak, tárgyalgattak. Már akkor is jól látható volt, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Mostanra jutott el a szakadék szélére a történet. Most van az, hogy az egyetlen lehetséges megoldás mellé képes volt odaállni az oktatás minden érintettje és a társadalom nagyobb része.

És sajnos most van az, ami már megtörtént máskor is. A szakszervezeti vezetők szereptévesztése erőtlenné teszi, felbomlasztja az összefogást. A másik lehetséges kimenetel pedig az lesz, hogy a tagság fenéken rúgja a szakszervezetek vezetőit, amennyiben úgy látja, nem a megfelelő oldal érdekeit szolgálják.

Azt kellene pontosan látnia mindenkinek, hogy a társadalom, a szülők, a diákok nem azért álltak a pedagógusok mellé, mert szebbnek, jobbnak, alkalmasabbnak, szerethetőbbnek tartják az adott esetben teljesen pályaalkalmatlan pedagógust is és nem azért, mert minden pedagógus egy egyszemélyes erkölcsi fáklya lett hirtelen. Azért álltak oda, mert tarthatatlan a helyzet és mert úgy tűnt, végre nem csak a saját érekében mozdul meg a pedagógus társadalom, ahogy ezt egyébként eddig jellemzően tenni szokta.

Ha most megint hosszas tárgyalásokat követően eljutunk sehonnan sehová, ha apró engedményeket sikerül kicsikarni, a pedagógusok elveszítik azt a támogatottságot, amit most maguk mögött tudhatnak. Fogalmazhatok akár úgy is, ha a szakszervezeti vezetők eltévednek az elvárások útvesztőjében, akkor holnaptól ők is felkerülnek arra a listára, ahol azok szerepelnek, akik felelősek ennek az országnak az állapotáért és akik közvetlenül is tehettek volna azért, hogy ne meneküljön el ebből az országból egyre több fiatal, középkorú és idős ember.

Tehettek volna, de nem tettek.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!