Csodáljátok uraitok palotáit

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Csodás álmom volt! Gyorsan le is írom, el ne felejtsem valahogy. Én már tudom, mit és hogyan kell csinálni, hogy kell vezetni ezt az országot. Mindent tudok! Mondom.

Először is el kell venni mindenkitől mindent. A földek bérlőitől a birtokokat, az önkormányzatok vagyonát, minden hozzáférhető ingó és ingatlant, a kutyaólig bezárólag. Ezt aztán megbízható jó elvtársaknak kell eladni, hogy soha többé ne lehessen visszakövetelni.

El kell venni a döntési jogot minden közintézménytől, minden óvodától, iskolától, egyetemtől, kórháztól, múzeumtól, színháztól, sportklubtól és saját embereket ültetni mindennek az élére.

El kell foglalni az összes tévét, rádiót, internetes- és nyomtatott sajtót, minden centiméternyi reklámfelületet, plakáthelyet, önkormányzati lapot, kártyanaptárat és kizárólag csak a Pártot dicsőítő jelszavakat nyomtatni mindenhová, csak a Párt sikereit hirdető műsorokat, cikkeket, verseket, novellákat, színdarabokat, operákat, filmeket adni mindenhol.

A gyermekek oktatását teljes egészében át kell venni, mert ők lesznek a jövő polgárai. Már egészen kicsi (legkésőbb 3 éves korban) ki kell venni a szülők kezéből a nevelésüket, kötelezően be kell őket terelni a pártneveldékbe. Ott központilag meghatározott tanrend szerint, a Párt által szabott módon és elvek alapján kell őket idomítani, hogy majd jó és engedelmes polgárok legyenek. Egységes és kötelező tananyag, egyenkönyv kell minden iskolába. Elég 16 éves korig iskolába járni, aki jobbágynak született, annak felesleges tovább az iskolapadban lopni az időt, menjen kapálni.

Egyetemre csak a kékvérű, nemesi származású fiatalok mehessenek. Így volt ez mindig és jól is van így. Elég annak tanulni, aki születése jogán okosabb, kifinomultabb, a társadalom felett álló, vezetésre termettebb mint az alsóbb néprétegek fiai. Ha mégis van az alacsony származásúak között néhány törekvő, aki többet akar a társainál, azt ki kell toloncolni az országból. Terjessze csak máshol a lázító és kártékony gondolatait, ne itt rontsa a közengedelmesség nemes ideálját.

Az egyszerű alattvalókat munkára kell kényszeríteni. Létre kell hozni megfelelő termelőegységeket és munkatáborokat, ahol reggeltől estig hasznot hajtanak és ennek fejében kapnak némi fejadagot. Túl sokat nem szabad nekik adni, mert akkor csak kinyílik a csipájuk és egyre többet akarnának. Úgy kell megszabni a fejadagot, hogy az életbenmaradáshoz és a napi munkához elég legyen, de ne tudjon belőle senki felhalmozni. Meg kell akadályozni, hogy biztonságban érezze magát az egyszerű jobbágy, hogy tervezgetni, szervezkedni, lázongani kezdjen. Akinek mindig csak annyit adunk, ami aznapra elég, az a holnapi adagért bármit megtesz és eszébe sem jut többet követelni. Akinek viszont több van, az még többet akar. Ezt nem szabad engedni.

Tudatosítani kell mindenkiben, hogy a születéskor már eldőlt a sorsa, azon változtatni nem lehet. Aki alacsony osztályba született, az ott is marad és soha, semmi nem jár neki. Sem jogai, sem tulajdona, sem szava, sem jövője, sem véleménye, sem akarata nem lesz. Meg kell mutatni az alsóbb néprétegeknek, hogy senkik, szemben az elittel, akiknek mindent lehet. Hozzá kell szoktatni az alacsony származásúakat, hogy tiszteljék és féljék az uraikat. Meg kell tanulniuk és természetesnek kell tartaniuk, hogy hálásak legyenek a viskóikért, a testüket takaró rongyokért, az asztalukra kerülő ételért és ne irigyeljék, hanem természetesnek vegyék és csodálják vezetőik palotáit, pénzét, csillogó ékszereit. Legyen ez egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen számukra.

A haszontalan, munkavégzésre alkalmatlan egyedektől meg kell szabadulni. Öregek, sérültek, betegek csak a pénzt viszik, hasznot nem hajtanak.

Naponta, óránként el kell mondani az alantas tömegeknek, hogy mennyire szerencsések azért, mert a gazdáik vigyáznak rájuk, gondoskodnak róluk. El kell hitetni velük, hogy önmagukban életképtelen, elveszett, kiszolgáltatott, szerencsétlen nyomorultak lennének, akiket bárki kirabolhat, megalázhat, elpusztíthat. El kell hitetni velük, hogy csakis a Párt védheti meg őket a durva és kegyetlen külvilágtól, csak a Párt gondoskodhat a gyermekeikről, tehet kenyeret az asztalukra, adhat gyógyszert a bajaikra. Mindenki más hazudik és csak eltiporni akarja őket.

Végül néha cirkuszt is kell adni a kenyér mellé. Valami kis csillogást, reményt, hogy van kitörési lehetőség, hogy közülük is el lehet jutni a gazdagság, fény és pompa világába. A hitet kell eladni nekik, hogy ők is lakhatnak szép házakban, élhetnek gondtalanul. Szervezni kell egy sorsolást. Mindenki vehet tombolaszelvényt, akinek maradt valahogy pár forintja, aztán egy szerencsés viszi a fődíjat. Neki lesz háza, a többinek pedig megmarad a remény, hogy legközelebb ő lesz a szerencsés.

Így kell ezt csinálni.

Ezen a ponton felébredtem. Vagy mégsem.