Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Csak akkor már nem lesz elég bocsánatot kérni

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

„Én úgy vettem, hogy ez egy tréfa. Olyan viccesen hangzott az egész”

– ezt sikerült kipréselnie magából a nemzet akasztófahumorral megáldott vezetőjének szerdán, a parlament folyosóján a Népszabadság ama kérdésére, hogy bocsánatot kér-e a közoktatás állapotáért, ahogyan azt Pukli István elvárja tőle. Hozzátette, amennyiben sztrájk lesz, „én jövök dolgozni”.

Aki a hat éve elmúlt nyolc év alatt első generációs parlamenti aknamunkásként hosszú hónapokig nem járt be dolgozni, mert éppen sztrájkolt, annál jobban senki nem tudja, milyen az a munka és hogy mikor kell azt legjobban felpörgetni. Aki a függyöny mögé bújva kerüli a kínos kérdéseket, annak minden oka megvan rá, hogy a megválaszolásuk helyett munkára hivatkozzon.

Ilyen ez az ország: hatalmas jódolgában mindenki tréfálkozik, mókázik, viccelődik, bolondozik. Vicces volt például, ahogyan néhány száz fanatikus, párszáz bértapsoló és vagy ezer lengyel légiós gyűrűjében a mókamester leparazitázta a társadalom egyik felét és hadat üzent Európának, majd annak a sűrű és lelkes tömegnek a többszöröse áztatta végig magát Budapesten kifejezendő, hogy mennyire rendben van itt minden. Igaz, nekem nem úgy tűnt, hogy az a néhány tízezer kígyóvállú, gazdatest híján pusztulásra ítélt élősködő nevetgélt volna. De végül is ha azt kiabálják körülötted, hogy takarodj, akkor teljesen logikus, hogy te bemész dolgozni.

Nem arról van szó, hogy bárki is komolyan gondolta volna a bocsánatkérést. De arról a minimális alázatról igenis szó van, amelyet egy ország miniszterelnökének legalább mímelnie kellene egy ilyen helyzetben és reflektálnia arra, hogy – bármilyen viccesnek is tűnik neki – több ezer ember miért áll ki az esőbe tüntetgetni a szabadnapján. Arról igenis szó van, hogy bár a legkisebb gondja is nagyobb ennél, a tiszteletet szolgaként és alkalmazottként kötelezően meg kell adnia a munkáltatónak.

Rétvári Bencétől Kósa Lajoson át Németh Szilárdig a kormánypártok tegnap kimerítették a hatalmi arrogancia fogalmát, ám ezekhez képest is övön aluli, köbre emelt cinizmus volt az, amit Orbán produkált. Mert ez az ember (annyiszor fogjuk leírni, ahányszor szükséges) továbbra is (választott) szolga, akinek azért szavaztak bizalmat a népek, hogy szolgáljon, nem azért, hogy a nép arcába röhögjön.

Éppen ezért, ha van valami, ami a háborgó gyomor ökölbe szorulásának erejével tud pofán csapni az pont ez: amikor a torz személyiségzavar jópofának szánt lekezeléssel bagatellizál húsba vágó kérdéseket. Teszi ezt úgy, hogy közben megpróbálja elhitetni az értetlenül állókkal, hogy ez semmiség, nem létezik, ami meg igaz belőle, azt simán megoldjuk. Ki melyik részét nem érti annak, hogy itt Európa falhoz állítása a tét, nem érünk rá baromságokkal foglalkozni. Pukli István? 20 ezer tüntető? Ugyan már!

Pontosan körülhatárolt stratégiai lépések ezek, pontosan azok, amelyek a bántalmazó, erőszakos kapcsolatok sajátjai is: ahol az egyik jól bevált módszer az, hogy a bántalmazó kiröhögi az áldozatot. Elvicceli, tagadja, bagatellizálja a problémát és közben önelégült vigyorral tiporja sárba a gyengébbet. Az agresszort közben egyáltalán nem zavarja, hogy senki más nem röhög, csak ő. Hát ez történik most a nagypolitika színpadán, ahol Orbán Viktor kaján vigyorral, szimbolikusan eltaposta Pukli Istvánt.

Csakhogy. Nekem ez a tréfás mosoly nem tűnik őszintének, merthogy egyetlen bántalmazó mosolya sem őszinte. Soha. Inkább kétségbeesett vicsorgás az. Egy emberi vonásait zömében elvesztett lény furán görcsös rángása. Akinek eme reakciójából is süt, hogy nincs annyi erős nyugtató, amitől képes lenne valamit kezdeni ezzel a helyzettel.

Ebben az értelemben örülök, hogy a saját humor-bonbonjaitól megrészegült heccmájszter ennyire tréfásnak találja a helyzetet. B*szottul irritáló, arcpirító és szürreális volna, ha ezt az egész dolgot el lehetne intézni egy bocsánatkéréssel. Bocsánatot azért szoktunk kérni, hogy figyelmetlenségünkben oldalba vágjuk a mellettünk állót a zsúfolt villamoson, vagy rálépünk a lábára.

De az, hogy lebontottunk egy alkotmányos demokráciát és helyébe maffiaállamot építettünk vazallusokkal, alattvalókkal, politikailag kitartott ribancokkal, verőemberekkel és hajbókoló udvari bolondokkal; hogy minden egyes nap árkot ásunk és egymás ellen fordítjuk a társadalom legkülönbözőbb rétegeit, miután megfosztottuk őket nem csak a magánnyugdíjuktól, de legfőképpen emberi méltóságuktól; hogy kisemmiztük a rokkantakat, az egészségügyiseket, a trafikosokat, a földművelő gazdákat, vagy kisvállalkozók ezreit; hogy függetlenségének megvédésére hivatkozva propagandagépezetünkkel és gyűlöletkampányainkkal háborús pszichózisba taszítottunk egy fél országot; hogy beteges hatalommániánk és valamennyi gyerekkori traumánk oltárán lepusztítunk egy országot, mert az az érzésünk, hogy az a saját tulajdonunk, az k*rvára nem a bocsánatkérés kategóriája.

Igen, tényleg olyan vicces ez az egész. Hogy az évek óta rugdosott emberek erkölcsi elégtételt követelnek. Ez teljesen kívül esik Orbán világán, hogy a csóró senki, a megvetett tanár, a meglázott egészségügyi dolgozó kinyitja a száját. Nincs ő ehhez hozzászokva: hogy az adófizető emberibb életet, nyugalmat, biztonságot, kiszámítható egzisztenciát követel magának. Mert akire rábízta az életét az parcellánként, fillérenként nyúlja le mindenét. Igen, ilyenkor mi sem magától értetődőbb, mint beleröhögni az arcába.

Valahol örülök, hogy nem sikerült egy koncot odadobni, de még a probléma felismerésének  közelébe se kerülni. Örülök, hogy miközben rengeteg jól képzett szakember és fiatal naponta hagyja el az országot, még mindig futja erre a tenyérbemászó cinizmusra. Amivel hitem szerint további, eddig öntudatlanul vegetáló emberek lelkébe tapos bele éppen az illetékes. Mert azt hiszem, hogy sokáig, nagyon sokáig lehet manipulálni, hazudni, lopni és következmények nélkül visszaélni a hatalommal. De ebbe a mérhetetlen cinizmusba elkerülhetetlen lesz nem belebukni.

Ennek nagyon csúnya vége lesz, mert egyre több fejben szakad az a cérna. A pökhendi lesajnálás előbb-utóbb már nem véd meg, Viktor! És akkor már nem lesz elég bocsánatot kérni.