Ezt követelte az a sok ezer ember a téren

MTI fotó/Mohai Balázs MTI fotó/Mohai Balázs

Ilyen meleg nem volt még nulla fok körüli esős napon, mint most a Kossuth téren. Emberek melegítették egymást az esernyők alatt. Emberek, akik el akarták mondani, meg akarták mutatni a hatalomnak azt, hogy eddig, és ne tovább.

Végsőkig elkeseredett pedagógusok, szülők, diákok, egészségügyi dolgozók és civilek, egyszerű polgárok gyűltek össze azért, hogy lássa őket az, aki a parlamenti termekből már régen nem látja a hétköznapokat. Kiáltottak, hogy hallja őket az, aki már régen csak azt hallja, amit hallani akar.

Megszólalt az ország. A nép, ha nagyon nagy szavakat akarok használni. Igen, ezek nagy szavak: polgárok, társadalom, nép. De egyszerű emberekből állnak ezek a hatalmas szavak. Sok-sok nő, férfi, fiatal és idős ember együtt az, ami néhány lépés távolságból társadalom, nép, ország.

Különvált régen a hatalom és a nép. Az egyik rákényszeríti az akaratát a másikra. Nem kereteket szab, hanem keskeny ösvényeket. Itt mehetsz, erre mehetsz, mert én azt mondom. Eddig és ekkorát léphetsz, ezt viheted magaddal. A többit elveszem. Elveszem a jogaidat. Egyiket a másik után. Elveszem a szabadságodat. Elveszem a döntéshez való jogodat. Az önállóságodat. Elveszem a szavaidat. A büszkeségedet.

Ezen a ponton mondta azt a nép, hogy nem. A büszkeségemet nem! De a hatalomnak nincs mozgástere, nem tud reagálni. Jól reagálni biztosan nem tud. Nem képes egyet visszalépni, nem tud semmit elengedni, amit egyszer megmarkolt. Mindent akar. A majdnem minden nem elég.

Ezért volt ott a téren az a sok ember. Ott volt, összeállt egy egésszé, monolit lett, szétrobbanthatatlan sziklatömb. Az egyenként gyenge emberek együtt megérezték az erejüket és azt merték mondani a hatalomnak: lépj egyet hátra! Most te lépj, nekem már nincs hová.

Nem hiszem, hogy a hatalom megérti és hajlandó lesz lépni. Pedig kellene, még most sem késő. A tömeg azt követelte, hogy a hatalom csúcsán trónoló két ember: Orbán Viktor és Áder János álljon eléjük és kérjen bocsánatot. Mindenért. Az elmúlt hat évért. A rombolásért. Ha nem teszik meg, akkor egy órára leáll a fél ország. Talán az egész ország. Ha akkor sem teszik meg, akkor leáll két órára. Majd háromra. Amennyire kell.

Nincs az a hatalom, amit térdre ne tudna kényszeríteni a nép. És a nép nem a lemondásukat követeli, a tüntetők nem a kormányt akarják megbuktatni. Bölcsen, okosan. Hiszen mindegy az, ki van kormányon. Ami számít: az, hogy mennyi joga van a hatalomnak és mennyi a népnek. Ami számít: meddig mehet el, mit engedhet meg magának a hatalom és ez mennyi kárt okoz az országnak.

Nem az számít (most még), melyik párt ül a kormányban, hanem az számít, hogy a demokratikus szabadságjogok mennyire demokratikusak és mennyire jogok. A mostani és a mindenkori kormányt kell arra kényszeríteni, hogy dolgozzon az országért és ne hűbérbirtokának tekintse azt. A mostani és mindenkori kormányt kell megfelelő keretek közé szorítani, visszavenni a társadalom pozícióit, önrendelkezését, jogait, visszaállítani a demokráciákban elvárt szabályokat, fékeket és ellensúlyokat.

Ez történt ma, ezt követelte az a sokezer ember a téren és sokmillió ember az otthonában. Ez nem párt, nem politikai hovatartozás kérdése. Ez demokrácia kérdése. A jövőnk, a gyermeink jövője a tét. Mindenki jövője, pártoktól függetlenül. Erről szólt ez a nap. Sokkal több, sokkal hatalmasabb ez, mint egy kormányt megdönteni. Mert minden jövendő kormányt is megdönt az összefogás és a közös akarat most és a jövőben is. Minden kormányt, amelyik kormány önmagáért, személyes érdekek mentén működik, amelyik kormány nem a népet szolgálja, hanem elvárja, hogy a nép szolgálja őt.

Ennyire egyszerű ez. A nép lépett egyet előre, a hatalomnak lépnie kell egyet hátra. Ha nem teszi, elsöpri a következő lépés. Ha nem teszi, azért nem teszi, mert a mohósága, önzése, hatalomvágya erősebb az életösztönnél. Akkor pedig buknia kell.

Mert nem érdemel mást.