NEHAZUGGY

Nemzeti középszar

H. Andrea | 2016. Március 14, Hétfő | 8:36

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

(Vigyázat, a zombik már köztünk vannak!)

Nyilván nem Magyarország az egyetlen hely, ahol az álmok és a valóság (különösen az utóbbi években) egyre gyorsuló tempóban távolodik egymástól, a kettő között állandósult szakadék pedig mind újabb és egyre zavarosabb tévképzetek pokoli pöcegödreként terpeszkedik lelkünkben és társadalmi létünkben egyaránt. De ez egyrészt nem vigasz, másrészt ha nem veszünk tudomást róla, a mindent átható bűz attól még nem szűnik meg, harmadrészt pedig éppen ezért kell igenis beszélnünk róla, már ha nem tompultunk még el annyira a mindennapok iszapcsatáiban, hogyha a múltunkért és jelenünkért már nem is, de legalább a jövőnkért felelősséget merjünk vállalni. Múlt-jelen-jövő ugyan együtt alkotja közös sorsunk szétválaszthatatlan csomóját, de a megoldás talán mégis az lenne, ha a(z egyelőre) még nyitott végéről látnánk hozzá a kibogozásához.

Az első lépés ehhez, hogy feltegyük a kérdést magunkban: jövőnk fonala merre vezet majd bennünket a történelem labirintusában? Egy nyitott és demokratikus társadalom felé, ahol érdekközösség, szolidaritás, esélyegyenlőség és más hasonló európai értékek mentén épül és gazdagodik mind anyagi, mind szellemi értelemben a nemzet, úgy is mint az egyenlő jogokkal és felelősséggel felruházott állampolgárok közössége? Ráadásul mindeközben harmóniában képes együtt létezni és együttműködni szomszédaival, az európai, sőt a globális közösséggel? Sőt, ne adj’Isten, még a természettel is: energiaszükségletét nem pazarló, a környezetet kizsaroló, megkárosító és hosszú távon tönkretevő forrásokból fedezi, hanem képes megőrizni az ökológiai egyensúlyt, vagy legalábbis élhető, egészséges és fenntartható környezetet tud teremteni maga körül? A kérdés demagóg, hiszen mindenki látja, hogy a válasz: nem. Nem és nem.

Naperőművek és szélkerekek helyett lesz itt nekünk orosz atom, szivárgó reaktor, meg lukas barátság-vezeték. Passzív házakból álló, virágos falvak és modern tanyák helyett gázkazános lakótelep. Bio-farmerek és kert-Magyarország helyett latifundium, kiskirályok és zsellérek, illetve még azok sem, mert a félautomata nagyüzemi növény- és húsgyárakat néhány alkalmazott is eligazgatja majd, és az üzemzavarokat is egyszerűbb lesz eltussolni. Az összeszerelő-üzemekben és közmunkán, éhbérért dolgozó prolik majd úgyis megeszik a mérgezett parizert is, nem számít, hiszen az alkoholtól és kábítószertől tompa tudatukig Trianonon, a sumérokon és az aktuálisan gyűlölendő ellenségen kívül más úgysem fog eljutni. Ötvenévesen meg jó eséllyel úgyis elviszi őket vagy a szívroham vagy a rák. Vagy megüti őket a guta, mert a Felcsút megint kikapott a Kozármislenytől.

Jövőnk magyar társadalma jelen állás szerint tehát nem nyitott, hanem zárt; feudális alapokon nyugvó kliensrendszer, vezér-alapú, tekintélyelvű, patriarchális, ahol az egyéni ambíciók leginkább a születés, símulékonyság és opportunizmus hármasában bontakozhatnak ki. Ahol a lojalitás, kritika-mentesség és előítéletesség jelenti az előrejutás kulcsát és éppen emiatt valódi egyéni teljesítmények tulajdonképpen már nem is létezhetnek. A nemzetet folyton újraalkotó, teremtő és előrevivő önálló gondolat kipusztult, vagy zombiként ténfereg a közös, mindent elemésztő posványban. Valami homályos emlék dereng majd benne valami elszalasztott lehetőségről, meg virágos jövőről, amiről balgán azt hiszi majd, hogy a múltja, pedig csak egy sosem volt jövő lesz az. Amire az esélyt, hogy mégis bekövetkezhessen, e felismerés hiánya megint csak mind távolabbra taszítja majd. A folytonos praeteritum állapota, a lehetett volna kínzó bizonytalanságának balkáni bizonyossága.

Mi köze ehhez a nemzeti középnek?

A nemzeti közép a kritikus tömeg, amely hidat tud képezni e mocsár fölött. Képes szilárdan megvetni lábát a múlt partján, mert vannak gyökerei, öntudata és közben pontosan tudja azt is, hogy mit akar, és ezt az akaratot be tudja illeszteni a közös érdekek hálójába, képes azokkal együttműködni. Nem érdeklik a párák és ködképek, a bűzről sem vesz tudomást, lényegében immúnis ezekre. Azért immúnis, mert van szilárd jövőképe, amit lényegében karnyújtásnyira érez magától, aminek megragadásáért tényleg csak fel kell emelnie a kezét.

A jelenlegi rendszer legnagyobb bűne, hogy ezt az egyébként sem erős, de létező nemzeti közepet vagy ellehetetlenítette, vagy korrumpálta. Az előbbiek ma már nagyrészt külföldön élnek. Tehetségüket, energiáikat oda vitték, ahol tényleges fizetést és biztos perspektívát kaptak érte cserébe, és ha nekik maguknak ezért el is kellett vágni a gyökereiket, az utódaik a befogadó országban biztos és szilárd talajra lelnek majd. A másik véglet a rendszerből közvetlen hasznot húzó, a posványban élvezettel dagonyázó élősködőké. A jogtalan előnyt maximálisan kihasználóké, kapcsolatrendszerekben, intrikákban és mutyikban jártas bennfenteseké, vagy magukat annak gondolóké. Számuk egy szintet elérve egyre csökken majd, hiszen ahogyan mind jobban dagad az uralkodó vízfej, úgy jut egyre kevesebb táplálék az alulmaradóknak, akiknek így vagy a lecsúszás marad a zombi-prolik közé, vagy a kivándorlás.

A kettő közötti állapot, mint valami purgatórium pokol és menny között, a nemzeti középszar tartománya. Jól ismerjük, hiszen a tulajdonképpeni többség, mi magunk vagyunk ezek. A közüzemi számlákkal hó végén ügyeskedő és a rezsicsökkentésért néha még hálát is érző kisnyugdíjasok vagy kisgyermekes szülők. A számlát nem kérő és nem is adó kisvállalkozók. Az állam EU-tól lopott pénzéből új hűtőre, vagy műanyag ablakra pályázó nagycsaládosok. A csókosok és becsesek. A visszatekert órás, koszlott autóinkkal az ellopott utakon munkába zötyögő alvállalkozók, önértékelésben és pályázatírásban gyakorlott, megaláztatásokban megedződött tanárok és értelmiségiek. Költségelszámolásban, fiktív számlázásban profi egyéni adószámosok. A pár forintért magunkat naponta-hetente megalázó, becsületünket eljátszó, meghajló, megalkuvó tömeg. Nyakig szarban evickélő magyarok.

A túlélésért küzdünk, és közben nem vesszük észre, hogy éppen ez az, ami mind mélyebbre süllyeszt minket. Minél lejjebb jutunk, annál jobban kapálózunk, ráadásul mindenki kap az áldásból a környezetünkben is. Így terjed a nemzeti középszar. Így hat át mindent a nagy közös purgatórium, így fizetünk unokáink bűneiért is. Megbűnhődünk.

Hol lesz a vége, elérjük-e a feneket valaha is? Zombikká kell váljunk valamennyien? Ülnünk kell egykedvűen továbbra is a purgatóriumban? Vagy saját hajunknál fogva kellene kirángatnunk magunkat belőle? Vagy létezik talán egy lefolyó, amin keresztül minden szennyünket és középszerűségünket egyszerűen leengedhetnénk? Kinél van a dugó?

Ott van mindannyiunknál.

Merjünk nagyok lenni.

Engedjük le a középszart. Engedjünk le mindennapi nyomorunkat, megaláztatásainkat. Talán nem lepett még el minket annyira. Csak túlságosan meghajolt a derekunk.

Emelkedjünk fel, nézzünk szembe és vessünk számot önmagunkkal. Mielőtt még késő nem lesz.

Mielőtt még mindenki zombivá nem lesz a nagy nemzeti posványban.

Ébredjetek!

Olvasói levél – szerző: Adam Frey

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!