Április 25,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Végre ők félnek

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Valamiért az az érzésem, mintha jobb hely lenne ez az ország, mint amilyen pár hónapja, vagy akár csak pár hete is volt. Nem az én személyes életemben történt változás, az eddig is rendben volt. Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok. De nem élheti le senki úgy az életét, hogy magára zárja az ajtót, nem vesz tudomást a környezetéről, kizárja a külvilágot, a rossz dolgokat nem veszi tudomásul. Nem lehet egy gubóban létezni, mert sokkal többről szól az élet. Szerintem.

Régóta reménykedem abban, hogy ennél rosszabb már nem lehet, már nincs hová süllyedni ennek az országnak. A valóság eddig mindig rám cáfolt. Jó ideje érzem úgy, mintha egy rossz rémálomból képtelen lennék felébredni. Itt ragadtam, Mordorban. Ezen nem sokat változtatott az sem, hogy időnként kínomban röhögni próbáltam olyasmiken, amiken akár sírni is lehetne, de minek.

Mostanában változni kezdett körülöttem minden. A hangulat, a gondolkodás. Más lett. Először akkor éreztem ezt, amikor az eddigi iszapszürke tompultságot és fásult reménytelenséget megtörte az oktatás szereplőinek friss hangja. Hirtelen sok ember állt fel és merte azt mondani, amit évek óta nem hallottam: itt vagyok, én vagyok, nem félek és követelem a jogaimat!

Ilyesmire nagyon régen nem volt példa. Mintha egy sötét, dohos pince ajtaját kitárta volna valaki. Egy pincéét, ahol sok ember összezsúfolódva nyomorgott és a kijutás helyett azzal voltak elfoglalva, hogy egymást verjék, ha már nekem rossz, legyen rossz neki is alapon.

Van a levegőben valami csípősen friss, valami életet adó és erős. Most nincs az az érzésem, hogy egyenként feszülünk egymásnak és senki nem nyerhet, de mindenki veszít. Nincs kormányváltó hangulat a szónak abban az értelmében, hogy takarodjon ez és jöjjön helyette az. Végre mintha rájöttünk volna, hogy nem a politikusokról és nem a pártokról szól az életünk, az országunk, hanem rólunk. Mindenkiről együtt és külön-külön is. Nem akarjuk az egyik rossz helyett a másik, talán kevésbé rosszat.

Most érzem először, hogy valami jót, valami mást akarunk. Hogy nem elégszünk meg a nagyon büdös helyett a kevésbé büdössel, többé nem alternatíva a sokat lopó helyett a kevesebbet lopó. A sokáig tetszhalott társadalom megmozdulni látszik és végre követeli azt a jussát, ami mindig is járt neki.

Mindegy, meddig fog tartani és mi lesz a következő lépés. De elindult végre az ország, a lehajtott fejek felemelkedtek, a félelem köde szétfoszlóban. Semmi más nem számít, mert ehhez képest csak apróság minden. Ha ez meg tud erősödni, a polgári öntudat, szabadság iránti elkötelezett vágy a mindennapok természetes részévé válik, akkor nem számít, hogy kicsoda, melyik párt, pártok vezetik az országot. Ugyanis nem vezetni kellett volna eddig sem, hanem segíteni abban, hogy haladjon a jó irányba. Márpedig eddig, az utóbbi években pedig kifejezetten vezették. Az orránál fogva.

Ha ezt már nem lehet megtenni többé, ha a társadalom felismeri a saját érdekeit, megismeri és gyakorolja is a jogait (amely jogokat előbb vissza kell szerezni), akkor minden a helyére kerül. Akkor nincs az a maroknyi csoport, nincs az a haveri-rokoni háló, amelyik újra a nyakára ülhetne.

Ezt érzem most. Talán a levegőben, talán a lelkemben. Ami nekem örömteli, az a hatalmát és vagyonát féltő keveseknek rémületes. Végre ők félnek és nem mi. Hosszú lesz és nehéz, keserves és fájdalmas az út a napfényre. De nem baj. Megéri.

MAGYAR JAKOBINUS DALA

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

Ady Endre

 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.