Április 26,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VIBRÁTOR


Már nem szenvedünk

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Amikor az ember benne él valamiben, egy adott helyzetben, nem tudja igazán átlátni. Ahhoz túlságosan közel van. Talán lustaságból, talán egyszerű életösztöntől vezérelve, de szinte mindent megszokunk. A jót is, de bizony a rosszat is. Akkor is, ha egyébként azt feltételezzük, hogy szenvednénk  tőle, vagy úgy gondoljuk, rossz lenne nekünk. Aztán benne vagyunk, megtanulunk túlélni.  Már nem szenvedünk, észre sem vesszük.

Szülőként elfogadjuk, hogy a gyermekeink elmennek, amikor annak eljön az ideje. Ha úgy alakul, azt is tudomásul vesszük, hogy nem a szomszéd utcába, nem is a szomszéd városba költöztek, hanem ezer kilométerekre. Ma ezt sok szülőnek kell feldolgoznia és fájhat a távollét, de enyhíti a fájdalmat a tudat: biztonságban van.

Mert biztonságban nem csak fizikailag lehet valaki. A biztonsághoz még kevés az, ha nem ölnek meg az utcán, nem kell pincébe, padlásra, barlangba bújni. Biztonság az is, ha a holnapot meg tudod tervezni, ha te döntesz a sorsod felől, ha rajtad múlik, a kitartásodon, szorgalmadon az, hová juthatsz az életben, mire viheted, mi lehet belőled. Biztonság az is, ha nem néznek rád gyűlölködve azért, mert más a bőröd, a szemed, a hajad színe, mert magasabb, vagy alacsonyabb a termeted mint a többségnek. Biztonság az, ha úgy lehetsz kisebbség, hogy közben a többség része maradsz.

Ahogy sok más szülő, én is messzire engedtem a fiaimat. Mentek, hol együtt, hol külön. Kipróbálták milyen Skóciában, Portugáliában, Írországban, Hollandiában, Spanyolországban, Angliában. Voltak kemény időszakok, főleg az elején. Nekik ott volt nehéz, nekem itt. De bárhová is mentek, megtalálták a számításukat. Lépegettek és lépegetnek ma is a kitűzött cél felé.

Először csak apró cél volt: megélni, megállni a saját lábukon. Csak egy szoba, ahol ki lehet pakolni a bőröndöt. Bármi munka, amiből meg lehet élni. Aztán már lakás, kis ház. Nyaralás itthon, nyaralás máshol. Tengerpart, napfény, mert a hűvös télből jó néha elmenni.

Jó tudni, hogy csak felülnek a repülőre és néhány óra múlva itthon is lehetnek. Jó, hogy ezt meg tudják engedni maguknak akár egy hosszú hétvégén is. Jó, hogy van tartalék, hogy nem kell félni a hó végétől és nem kell összeszorult gyomorral menni minden nap a munkába, nem tudván, holnap lesz-e még munkahely.

Ma már az én fiaim, a mi gyermekeink úgy lakják be Európát, ahogy én soha nem fogom. Nekem ennyi év után is izgalmas dolog, hogy nem kell útlevél, nem állítanak meg a határon. Nincs is határ. Számomra meglepő az, ami a gyermekeimnek természetes: arab hentesnél húst venni, indiai nőtől újságot vásárolni, pakisztáni zöldségeshez járni. Nekik természetes, hogy az egyik szomszéd angol, a másik Nigerből származik, a földszinten lakik három spanyol és mindig vitáznak és az olaszok nem haragszanak egymásra, hanem így beszélnek, a franciák nagyon büszkék a boraikra és négy zacskóba csomagolják a sajtot, annyira büdös.

Megtanulták, hogy nem illik megbámulni a másikat azért, mert vörös a haja, vagy mert fekete a bőre, mert fura ruhában jár, vagy akár azért, mert meleg.

Attól, hogy ezeket megtanulták olyan országokban, ahol ők maguk is idegenek voltak, többek lettek. Megértőbbek, elfogadóbbak nyitottabbak. Ahogy őket elfogadták más országokban olyannak, amilyenek, úgy nyílt ki számukra is egy sokkal gazdagabb, színesebb világ.

Amikor hazajönnek látogatóba, ezt a gazdagságot hozzák magukkal. Hozzák és sokszor nem tudnak mit kezdeni vele. Mert itt nem kell. Hazajönnek és látják a bezárkózást, a fortyogó indulatot. Az út szélén láthatósági mellényben láthatatlan embert mi már észre sem vesszük. A hajéktalant átlépjük, a cigányt kikerüljük, az arabot bizalmatlanul méregetjük. Ma már elég, ha valakinek barnább a bőre a miénknél, ha más a szeme vágása. Elég, ha jász. Máris idegen.

Én már nem veszem észre, a gyerekeim igen. Mert ők nem élnek ebben napról napra. Nekik ez furcsa. Elfogadhatatlan. Érthetetlen.

Ezért adok hálát a sorsnak, hogy így van. Hogy ők megtehetik azt, hogy ne értsék.

Elég baj az, hogy én értem.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.