NEHAZUGGY

Van nekünk más bajunk

Forgács Erzsébet | 2016. Március 2, Szerda | 14:26

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Néhány nappal ezelőtt szerkesztőségünkbe is befutott a Paizs Miklós, Sickratman közösségi oldalára felkerült segélykérés. A zenész – nyilván nem jódolgában – elpanaszolta a rajongóinak, hogy milyen nehéz anyagi helyzetben van és segítséget kért, hogy kihúzza pár napig, ameddig bevételhez nem jut.

Ami történt, az őszintén megdöbbentette Sickratmant. Két nap alatt közel négymillió forint gyűlt össze a számláján. Itt vége is lehetne a történetnek, de úgy tűnik, csak most kezdődik.

A sajtó, annak is inkább a bulvár-vonulata felkapta a hírt, mert az nem igazán ér meg egy cikket, ha valaki nyomorog, de az már igen, ha egy zenésznek a rajongói így köszönik meg az elmúlt évek munkáját. Olvastam a kommenteket is, bárcsak ne tettem volna.

Ennyi sötét indulat, irígység, rosszindulat ritkán található meg ennyire tömény, kőkemény csomóban. Nem fogom most idézni a kedves kommentelőket, de elgondolkodtató, hogy micsoda nyomorban élnek egyesek. És itt nem Sickratmanre gondolok.

Sickratman zenész. Az ízlés kérdése, hogy tetszik, vagy sem, kedveli, vagy nem kedveli az ember azt, amit csinál. Ez a dolgok lényegén egyáltalán semmit nem változtat.

Fogyasztóként mi, mindannyian természetesnek vesszük, hogy bármikor bekapcsoljuk a számítógépet és bármihez hozzájutunk, amihez szeretnénk. Vershez, filmhez, képekhez, zenéhez. Az nekünk jár. Amikor elgyönyörküdünk egy festményen, vagy fotón, nem gondolunk arra, hogy valaki, valahol nem csupán (nagyon erősen idézőjelbe téve a csupán) a tehetségét adta, hanem az idejét, az energiáját és bizony pénzbe került a festék, a vászon, az ecset, a fényképezőgép, az objektív, az utazás. Az minket nem érdekel.

Ahogy arra sem gondolunk zenehallgatás közben, hogy mennyi idő, munka van az általunk kedvelt műben, hogy mennyibe kerülhetett a stúdióbérlet, a hangszerek és még ezer más dolog.

Ezt az álszent hallgatást törte meg egy zenész, mert kilátástalan helyzetbe került. A rajongói és mindazok, akik hallották már valamelyik dalát, a világ legtermészetesebb módján reagáltak. Fizettek a munkájáért. Megvették azt a pár kellemes, szomorú, vidám, bármilyen percet, amit az a zene jelentett számukra.

Nem adakoztak, nem alamizsnát küldtek. Nem a közösből vették el, nem loptak, nem raboltak. A tulajdon adózott keresetükből küldték, amit küldtek.

Innentől fogva fel nem tudom fogni, ez más embereket miért hoz szinte önkívületi állapotba, mitől támad bennük eszelős gyűlölet, irígység, rosszindulat. Miért hoz az valakit lázas izgalomba, hogy mennyi pénzt adtak össze egy zenésznek a hallgatói?

Aki soha életében még csak nem is hallott Sickratman-ről, az miért reszket a dühtől, miért követeli, hogy menjen el szalag mellé dolgozni, netán nyugodtan dögöljön éhen? Ha így tenne a zenész, akkor jobb lenne valaki más élete? Az megoldana valamit? Könnyebb lenne a szalag mellett dolgozóknak? Vagy jobban megfizetnék mások munkáját?

Persze, lehetne erre legyinteni, hiszen nem nagy ügy. Ilyen az emberi természet, mondhatnánk. De nem mondhatjuk, mert nem ilyen. Remélem.

Vannak nekünk most (és máskor is) fontosabb problémáink is.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!