Szeptember 24,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Tessék mondani, én lehetek magyar?

Velem mostanság mindig patikában történnek a nagy dolgok.

Idős szüleim okán gyakran fordulok elő ezen intézményben és mivel kisvárosban élnek a szüleim, értelemszerűen kisvárosi patikában.

Most is ott álltam sorban és csöndesen méláztam.

Aki járt már ilyen helyen, az pontosan tudja, nem berohanok-kirohanok eseményre kell felkészülni.

Egyrészt, mert a gyógyszerekkel nem lehet viccelni, nehogy Mari néni prosztata gyógyszert kapjon az epekövére.

Másrészt, mert élő közösség lévén mindenki ismer mindenkit, vagy legalább ez az érzése az embernek.

Álldogáltam hát az egyik sorban a kettőből és kissé visszarévedtem a múltba.

Faluról származom és emlékszem, milyen nagynak tűnt a most aprócska város a szememben, amikor néha eljöttünk a szüleimmel.

Külön meg kellett tanulnom, hogy ne köszönjek minden szembejövőnek az utcán.

Falun természetes volt, köszönni kell, mert ha nem, percek múlva kopogott az ajtón a sértett falubéli, hogy hát micsoda neveletlen kölök is az emberfia/lánya.

Van varázsa a falusi életnek is, a közösségnek. Valahogy soha nincs egyedül az ember.

Ez a hátulütője is, mert ha a vasárnapi ebéd után szól a negyedik szomszéd, hogy cserélni kellene a rántotthúshoz használt olajat, az minimum kínos.

Ahogy az is, ha a falu végén lakó öregasszony előbb tudja, hogy egy családban gyermekáldás várható, mint az érintettek.

Persze, mára változott a falusi élet, ahogy általában az élet, a világ.

Ma már nem divat paradicsomot, krumplit, hagymát ültetni a kertbe.

Gyep kell és tuja. Akkor is, ha amúgy munka nélkül van az egész család és drága pénzen veszik (ha telik rá) azokat a dolgokat, amiket vígan meg is termelhetnének.

Ameddig én a múlton merengek, körülöttem nagyon is a mostani eseményeket tárgyalják.

Természetesen a politika körül csordogál az eszmecsere, mint általában ebben az országban.

Mit várnak, mit remélnek?

Ahogy hallom, nincs csodavárás.

Az bennem sincs, mivel nem hiszek a csodákban. Az emberi butaság sokkal szilárdabb alap.

A napi események nem kevésbé érdeklik a vidéki embereket, mint a városiakat. Már nem is fura, ami régebben még meglepett, hogy nem a tojás áráról, az időjárásról, a sajgó reumás lábakról, esetleg az unoka szavalóversenyének eredményéről van szó, hanem migránsokról, kockás inges tanárokról, Putyinról.

Pedig a tojás jobb volt, de még a reuma is. Változnak az idők.

Látom én is magam körül a változásokat, ha akarnám, akkor sem kerülhetném ki. Van, aminek örülök. A társadalom eszmélésének, az összefogás frissen felfedezett erejének.

Van, amit gyűlölök. A királyi médián át nem jutó valóságot, a hatalmi arroganciát, a telhetetlen mohóságot és a képmutatást.

A kirekesztést, a mindenre való rátelepedést, a parancsuralmat sem viselem jól.

A kormánypárt hóna alatt erősödő szélsőjobbot, a melldöngetős-kirekesztős magyarkodásukat kimondottan rühellem.

Taszító és ijesztő, ahogyan kéz a kézben kijelentik, ki minősül magyarnak e közös hazában és ki az ellenség, az idegen, a hazaáruló. Aki szintén ebben az országban él, mellesleg.

Így araszolgattam a sorban, maroknyi receptet szorongatva, amikor a szomszédos sorban a pulthoz ért egy család.

Egy pár és két gyerek.

A férfi mondta, milyen vitaminokat, nátha elleni szereket kér, mégpedig erősen tört magyarsággal. A nő tolmácsolt a férfi és a patikus között.

Tette ezt úgy, ahogy minden, a magyaron kívül más nyelven nem beszélő teszi: magyarul, de tagoltan.

Ebben az esetben működött a dolog, mert a férfi értette a szinkront.

A mögöttem álló – tehát másik sorban várakozó, ezért semmi módon nem érintett – férfi egy ideig figyelte az eseményeket, majd jó magyar virtussal felhördült, miszerint minek tartja fel a sort ez, mikor nem is magyar?

Ez felénk fordult, mert a fülével nem volt probléma, hallotta a háborgó ősmagyart.

– Én magyar vagyok! – mutatott magára. – Feleségem magyar, gyerekek magyar!

Végignéztem a családon. A szénfekete bőrű férfin, a fehér bőrű nőn és a két tejcsoki színű, ragyogó mosolyú gyereken.

Az őseimre gondoltam. A vagy német, vagy zsidó (soha nem derült ki, melyik) apai nagymamámra, a főnemesi származású nagyapámra.

Anyai nagyapámra, szláv beütéstől szikrázóan kék szemű nagyanyámra.

Arra gondoltam, hátra kellene fordulnom és megkérdezni a mögöttem háborgót:

– Tessék mondani, én lehetek magyar?

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!