NEHAZUGGY

Születésnapi cikk

Forgács Erzsébet | 2016. Január 28, Csütörtök | 9:30

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ma rendhagyó cikket fogok írni, de ez a nap is rendhagyó. Nem általánosságban és nem mindenkinek persze, csak nekem. Úgy alakult, hogy ma van a szülinapom.

Ez még nem egy nagy teljesítmény, máskor is előfordult és mással is előfordul. De én most ezt adom magamnak ajándékba: visszapislantok az eddig megtett útra. Csak érintőlegesen persze, nem fogok memoárt írni most és máskor sem. Csak egy futó tükörbenézés. Kell az néha mindenkinek.

Falun éltem az első éveimet. Akkor még Kádár volt és bele sem gondolt senki, hogy egyszer máshogyan lesz. Építette mindenki a soha fel nem épült kommunizmust. Szombaton is munkanap volt és tanítási nap az iskolában. Természetes volt, hogy mindenki megtermeli a kertben a családnak szükséges élelmet, a tojás a tyúkból pottyan ki hátul, a tej a tehénből jön, a kolbász-szalonna év közben még az ólban röfögött.

Falun zöldséges nem volt, ahogy hentesbolt sem. Nem élt volna meg, de nem is nagyon lett volna mit vásárolni. Banánról, narancsról akkor még csak nem is hallottunk, minden más pedig volt a ház mögötti földeken.

Akkoriban nem volt divat cigányozni, sem zsidózni, viszont időnként felbukkant a köszörűs és egy bicajból átalakított eszközön megfente a késeket. A mi falunkban a bánya adta a munkát. A mai napig emlékszem a sziréna hangjára és a bánya felé futó asszonyok rémült arcára. „Csak ne engem kelljen vígasztalni!”

Dolgozott mindenki. Cigány és nem cigány – mindegy volt. Mifelénk nem volt divat a „kapun belüli munkanélküliség”, mert bizony aki el akarta sunnyogni a feladatát, azt nyakon vágták a többiek.

A városba kerülve ez első napokban úgy voltam, mint az egyszeri hülyegyerek a viccben: mindenkinek köszöntem. Gimnáziumba járni, érettségit szerezni „valami” volt. Érettségivel már – mostani értelemben – középvezetőként indult az ember a munkahelyen. Mai szemmel elég sajátságosnak tűnhet, hogy egy 18 éves fiatal odacsöppen egy gyárba, üzembe és elvileg irányítania kell azokat a melósokat, akik több időt ledolgoztak már az adott helyen, mint ahány éve a friss főnök a világon van. De bizony hamar letörték a szarvát az embernek és az jó is volt úgy. Meg lehetett – meg is kellett – tanulni helyben és élesben a feladatokat, megtanultuk tisztelni az idősebbek szaktudását és megtanultuk, hol is a helyünk ebben az egész történetben.

Akkoriban semmi extrém nem volt abban, ha 17-18 évesen házasságot kötöttek a fiatalok és hamarosan – 20 éves kor körül – már gyermeket vállaltak. Addigra – aki nem ment egyetemre – már önálló volt az ember, saját keresettel.

Talán romantikusan hangzik, de nem volt az. Szörnyű sem volt. Természetes volt, nem volt választása senkinek.

Tudom, ma divat, de legalábbis szokás ezt a generációt – és az összes többit – azzal vádolni, hogy felélte az ország jövőjét, de ez baromság szerintem. Dolgozott mindenki keményen és sem lehetőség nem volt változtatni a rendszeren, sem átlátni nem lehetett azt, hogy a világ körülöttünk, a határainkon túl máshogyan működik. Egy erősen zárt, korlátok közé szorított, független televízió, sajtó és internet nélküli, jól trenírozott társadalomban élni más, mint utólag visszatekinteni, kívülről megítélni azt.

Fiatal felnőttként, fiatal szülőként ért a rendszerváltás. Két bárányhimlő között annyit értett meg az ember: amit idáig tanítottak neki, amit tudni vél a világról, az mind hazugság. Az addigi biztonságos és kiszámítható élete nincs többé.

Izgalmas és elég nehéz időszak következett. Kicsi gyerekek mellett diplomát szerezni, közben két munkahelyen dolgozni, napi néhány órányi alvás mellett, éveken keresztül – ma már nem bírnám – megtanulni és újra tanulni mindent. Egy csomó dolog, ami addig elképzelhetetlen volt, természetessé vált. Bármikor lehetett külföldre utazni, lehetett vállalkozni, az üzletek megteltek olyan árucikkekkel, amelyekről addig még csak nem is hallottunk, pártok jöttek (és jöhettek) létre, a ledöntött vasfüggöny hűlt helyén szabadon jöttek-mentek a hírek a „kinti” világról.

Aztán csatlakoztunk az Unióhoz, részei lettünk valaminek, amire odáig csak vágyakoztunk és éveket vártunk rá, majdnem egy évtizedet. Megszokhatatlan érzés volt úgy átmenni a határon, hogy meg sem kell állni, nem jön a szigorú hatóság és senki nem faggat: honnan jövök, hová megyek, kihez és miért, mi van a táskámban, zsebemben.

Sorra születtek a kisvállalkozások, az egyéni vállalkozók. Tudom, ma sokan úgy hiszik és azt vallják: az Unió rombolta le, kebelezte be a gazdaságot, az Unió tette tönkre a hazai vállalkozókat. Én nem ezt tapasztaltam. A rendszerváltáskor és az azt követő években fénysebességgel meggazdagodott – nem külföldi, hanem magyar – vállalkozók és hirtelen gigantikus méretűvé duzzadt magyar cégek kezdték el bekebelezni, tönkretenni a kisebbeket, felzabálni az életteret a gyengébbek elől. Sem a politika, sem a társadalom nem tudott mit kezdeni az új helyzettel. Azt hiszem, még ma sem tud mit kezdeni.

Az amatőrökből álló, talán jószándékú, de alkalmatlan kormányoktól a megalkuvó és saját hatalmáért bárkivel és bármivel kiegyezőn keresztül az üzleti alapon működtetett családi maffiáig mindent megéltünk.

Ma már nem szeretünk tükörbe nézni. Nem mindenki, de a társadalom jókora része nem szeret. Egyszerűbb bármi és bárki mást okolni mindenért. A nagyszüleinket, szüleinket, gyerekeinket, szomszédunkat, a falusiakat, városiakat, munkásokat, értelmiségieket, az Uniót, más országot, más földrészt. Mindent, bámit. Egy újszülött demokrácia talán így kezdődik. Valószínűleg teljesen normális dolog az, hogy a társadalom atomjaira hasad, a mocsok felszínre kerül és úgy tűnik: ő a tejszínhab a tortán. Történelmi léptékben ezek csak pillanatok, utólag egy szempillantás az átkeresztelt, csicsás papírba csomagolt, félig kommunista, félig diktatúra elfogadása. Lehetséges, hogy természetes folyamat a szabadság helyett egy oltalmazónak hitt hazugság mögé bújva várni a csodát. De csodák nincsenek. A diktatúra nem demokrácia, a rabló nem jótevő, a hazugság nem igazság, a rabság akkor sem szabadság, ha önként mászunk be a ketrecbe. Talán ez egy természetes érési folyamat és egyszer megtanuljuk, hogy nem mindig a másik a hibás minden nyomorunkért és nem jön senki, hogy megvédjen minket és hogy olyan az ország, amilyenné mi tesszük. Talán megértjük, hogy a politikusainkat mi termeljük ki, a politika olyan, amilyenné mi tesszük és pontosan annyira fog visszaélni minden rendszer a hatalmával, amennyire mi azt megengedjük neki.

Csak remélni tudom, hogy megélem még az igazi rendszerváltást. Addig is igyekszem tenni érte annyit, amennyit hitem szerint tenni tudok.

Így telik a mai napom. Ha más élete is úgy alakult, hogy éppen most fogja elfújni a gyertyát, akkor küldök egy jókívánságot és boldog szülinapot kívánok. Nekünk.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!