NEHAZUGGY

Üssük egymást, mert az jó nekünk

Tamás Róbert | 2016. Január 26, Kedd | 9:42

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Erősen indul a hét és nem csak az ónos esőre gondolok.

Gyors egymásutánban sikerült megtudnunk, milyen is valójában akár „egy”, akár „a” konzervatív újságíró, illetve mit takar maga a konzervatív újságírás fogalma.

Először G. Fodor Gábor, majd Bayer Zsolt világosította meg az elménket ebben a tárgykörben. Miután felvérteztük magunkat a tudással, szerintem el is felejthetjük gyorsan az egészet. Persze nem azt, amit a G. Fodor féle társaság megengedett magának, mert az mélységesen a bíróságra tartozik és nem kell túl sok jóstehetség hozzá, hogy kijelentsük: ez bizony vesztett per lesz Habony lapjának.

Azonban érdemes lehet visszamenni a kályhához és elgondolkodni azon, valóban ez a két illető lehet-e a konzervatív (vagy akármilyen) újságírás definíciójának felkent megalkotója. Illetve érdemes lehet azon is eltöprengeni, jó irányba nézünk-e, úgy általában.

Magyarországon elég sajátos gondolkodás alakult ki és a magam részéről attól tartok, hogy ezt egy kialakult, érett, valódi demokráciából idecsöppent ember képtelen lenne megérteni.

Kezdetnek azt lenne jó megérteni és elfogadni, hogy a liberális nem szitokszó. Ahogy nem szitokszó a konzervatív, a jobboldali, a baloldali sem. Többnyire nem is önmagunk soroljuk be magunkat ide, oda, vagy amoda, hanem mások skatulyáznak minket, mi skatulyázunk másokat és ezzel jól elvagyunk magunknak. Alapvetően az nem úgy működik (úgy értem: normáliséknál nem úgy működik), hogy a Jobbik szélsőjobbos, a Fidesz jobboldali, az összes többi ellenzéki párt pedig baloldali és liberális, amúgy pedig mindenki utál mindenkit, aki nem az ő (mindegy, melyik „ő”-ről beszélünk) táborához tartozik.

Alapvetően emberek vagyunk és polgárok. Mindenfélék. De az alapjaink azonosak akkor, amikor bűnnek tartjuk a lopást, hazugságot, gyilkosságot, zsarolást, állatkínzást és hasonló, egységesen és mindenki számára rossz dolgokat. Ha sérült embert látunk, igyekszünk segíteni. Ha fuldoklót látunk, igyekszünk kimenteni, a veszélyes tüzet eloltani. Nem kérdezzük az éppen bajban lévőt: ő melyik párt híve és ő sem kérdezi ezt tőlünk. Orvost sem ennek alapján választunk, tanárt sem, pénztárost sem a boltban, zöldségest sem a piacon, fodrászt sem, buszsofőrt sem.

Nem hinném, hogy bárki is azzal kel és azzal fekszik: ő liberális, vagy éppen gyűlöli a liberálisokat, jobboldali, baloldali, vagy ha nem, hát kisnyúl. Ezt a rettentő nagy megosztottságot a sajátos magyar politika (vagy amit mi politikának hiszünk) hozta magával. Az a néhány párt, amely pártok bekerültek a parlamentbe és küzdenek a hatalom megtartásáért, a hatalom megszerzéséért, vagy éppen csak a nekik járó pénzekért, belőlünk jött létre és belőlünk él. Kevés olyan van (ha van) amelyik értünk dolgozik és nem önmagáért. Közpénzből tartjuk fenn a kormánypártot csakúgy, mint az ellenzéki pártokat. A mi adónkból él (nem is rosszul) minden párt, aki demokratának vallja magát, az is finanszírozza a Fideszt és aki kormánypártinak vallja magát, az is ad pénzt az MSZP-nek.

Tehát ezen a ponton még teljesen mindegy, ki kire szavazott, vagy ki ellen.

Most jönnek a pártok és megmondják nekünk, kik is vagyunk mi. Aztán mi is megmondjuk egymásnak. Ebben – a megmondásban – kétségtelenül a kormánypárt viszi a prímet. Nem is túl bonyolult a gondolatmenet: minenki ellenség, aki nem rájuk szavazott, szavaz, vagy fog szavazni. Na, nem csak a kormány ellenségei ők, sőt, legfőképpen nem a kormány, hanem az ország, a nemzet, a magyarság ellenségei. Aki nem tartozik hozzájuk, az pária, élősködő a nemzet testén, ráadásul hazaáruló is. Valamint nem magyar.

Leegyszerűsítve: tessék szépen gyűlölködni, felhördülni azon, hogy a másik másként gondolkodik bizonyos dolgokról, tessék rettegni, ellenséget keresni minden bokorban, tessék ütni a másikat, védeni a hazát a minden irányból támadó árnyékoktól – addig mi jól elvagyunk, visszük, ami mozdítható, beköltözünk abba, ami nem mozdítható – ne pedig minket figyelni.

Az ellenzéki pártok távolról sem ilyen töményen, sokkal erőtlenebbül és ötlettelenebbül, de hasonló módon működnek. Nem mindegyik, de a többség igen. Valójában ez nem tud mást eredményezni, mint egy gyenge, tehetetlen, szűk bázissal rendelkező, az egypárti kormányzásba (képtelen vagyok a KDNP-t önálló pártnak tekinteni) érdemben beleszólni képtelen ellenzéket és a hatalmába belerészegült, a mindenhatóság tudatában bátran és pofátlan nyíltsággal üzleti alapon működtetett kormánypártot.

A baj ott kezdődik, hogy mi ezt nem akarjuk felismerni. Vonulunk a fideszes tervezők kijelölte úton, egységesen, nemzetileg. Mert ellenzékiként is egymás torkának ugrunk, amennyiben a másik kritizálni merészeli az általunk favorizált és kizárólag jónak tartott pártot.

Nem egészséges dolog az, ha egy (több) pártnak van országa és nem egy országnak vannak pártja. Nem jó, ha a politikusnak van népe és nem a népnek politikusai. Nem jó, ha a pártok, vagy politikusok kizárólag a saját híveikért tesznek, vagy nem tesznek. Tetszik, vagy sem: a kormánypártot az ellenzéki szavazók is fizetik, az ellenzéki pártokat a kormánypárti szavazók is finanszírozzák. Az ország érdeke alapjaiban egységes, az ideológiák legfeljebb csak más irányból közelítenek egy adott célhoz. De ettől mi olyan távol állunk jelenleg, mint Semjén Zsolt a szentté avatástól. Mármint attól, hogy elkezdjen rólunk szólni a politika, a mi életünkről és ne a mi életünk szóljon a politikáról.

Amennyire torz ez az egész közélet, pont annyira torz az újságírás, vagy amit mi (tréfásan) annak nevezünk. Itt kanyarodjunk vissza a gondolatsor elejére, Bayer Zsolthoz, G. Fodor Gáborhoz és a konzervatív, jobboldali újságírás szép eszméjéhez.

Igazából a két figura nagyban hasonlít egymásra. Közvetlenül, vagy áttételesen fizetett propagandát művelnek és teljesen mindegy, ezt milyen címkével művelik. Annyi különbséget látok a magam részéről, hogy ameddig Bayer tud hatásosan írni és komoly sikerei vannak a gyűlöletkeltés terén, addig G. Fodor nyilvánvalóan tökéletesen tehetségtelen akár az írás, akár a propaganda terén. Valószínűleg egy középgagyi bulvárlapot sem lenne képes jól működtetni, hiába gondolja azt, hogy üzletileg mekkora dobás volt a latrinában vájkálni. A konzervatív, jobboldali (bármilyen) értékekhez pedig pont annyi közük van, mint az újságíráshoz.

Ahogy a politikát, ezt a félrehordó újságírást is mi tartjuk életben. Nemcsak, hogy életben tartjuk, de mi alakítottuk így ki. Ugyanis ma sokkal biztonságosabb valami mellett kiállva publikálni. Ha egy lap, vagy weboldal, vagy mindegy, micsoda „ellenzéki” táblát kalapál a szerkesztőség (valódi, vagy virtuális) ajtajára, az onnantól kezdve szidni köteles a kormányt. Több mozgástere nincs, mert abban a pillanatban, hogy egy – pláne több – ellenzéki pártról enged meg magának kritikát, az eddigi olvasók egységesen esnek a torkának. Ez fordítva éppen ugyanígy igaz. Az a sajtótermék, média, amelyik rámutat a (vélt, vagy valós) hibárka, népszerű lesz az olvasók körében, amennyiben mindig egy irányba mutat. Amint azt meri mondani, hogy hiba nem csak az egyik, de a másik, harmadik, negyedik pártban is van, azon senkinek nem jut eszébe elgondolkodni. Persze azon sem, hogy esetleg hogyan lehetne változtatni, javítani a dolgokon. Sokkal egyszerűbb az adott bloggert, újságírót, komplett médiát árulónak, aljas uszítónak, minden bajok forrásának, az ellenségeskedés szítójának és (filmélményeimhez visszanyúlva) minden bajok szülőanyjának kikiáltani.

Ezért Bayer, G. Fodor (és még sokan mások) semmi mást nem tesznek, mint egy biztonságos és jól fizetett kuckóból kiszolgálják az olvasóik igényeit. Semmiféle kockázatot nem vállalnak sem egzisztenciálisan, sem sehogy. A rajongók rajonganak, a főnök fizet, néhány olvasó beszól ugyan, de nem érdekes. Valójában ez egy szolgáltatás, van piaca. Csak be kell állni a sorba, eldönteni, hogy dícsérem, vagy szidom a kormányt és kész. Ha esetleg a kormány hibáira is rámutatok, meg az ellenzék hibáira is, akkor óhatatlanul ütni kezd a kormánypárti olvasó is és az ellenzéki olvasó is.

Ezt nagyon kevesen vállalják fel, igény sem igazán van rá. Pedig talán hasznosabb lenne, mint a biztonságos langymelegben azt hallgatni, amit elvárunk és ami alátámasztja azt, amit gondolni akarunk a világról.

Ugyanis a világ olyan, amilyen és nem fog alkalmazkodni hozzánk.

Akkor sem, ha mi ezt akarjuk hinni.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!