December 16,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Ennyit nem ér sem Viktor, sem Feri

Tudom, hogy most egy csomó lélekbe bele fogok taposni, de sajnos nem lehet mindig az a szempont, hogy ki kiért rajong aktuálisan. Ezért – bár előre is elnézést kérek a hívektől és a csipkefinom lelkületű olvasóktól, a csúnyább szavakra érzékeny magyartanároktól, a stíluselemzésre kihegyezett irodalmároktól és mindenkitől, akinek sikerül az érzékeny pontjára tapintanom – elmondom, szerintem mi a baj ezzel az egésszel, amiben élünk. Persze ez – mint mindig – magánvélemény, egyetlen ember gondolatai. De arra jó lehet, hogy gondolkodásra sarkalljon másokat.

Magyarországon a politika tökéletesen eltorzult. A politikából élők olyan mélységes szereptévesztésben vannak, ami rányomja a bélyegét mindannyiunk életére, hétköznapjaira, a magán- és közügyekre egyaránt.

A ma létező pártok – kormány- és ellenzéki oldalon egyaránt – egy emberre épülnek. A hívek, követők, rajongók (nem találom a megfelelő szót) a pártok élén álló emberhez fixálódnak. Mint ahogy a kamaszok egy zenész iránt érzett rajongásukban nem hallják meg a hamis hangokat és őrjöngve éltetik imádottjukat akkor is, ha részegen tántorog a színpadon és hamisan vernyákol, így történik a közéletben is. Aki Gyurcsány-fan, az utálja Orbánt, a többieket és a többiek követőit, a Vona-hívő, a Tóbiás-rajongó, a Schiffer-fanatikus is így van ezzel. Amit az ő “aranyborjúja” mond az tuti, amit a másik képvisel, az baromság.

Márpedig egy normális országban a normális politika nem erről szól. Nem Feriről, Viktorról, Gáborról, Andrásról, Józsefről és ki tudja, kiről. Az emberekről, a polgárokról szól. Civilekről, civil szervezetekről is szól. Akik nélkül nincs, nem lehet ország, sem kormány, sem ellenzék.

Csakhogy.

Politikusnak lenni: felelősség. Nem nálunk persze, mert itt semminek nincs következménye, hanem normális országban. Egy politikusnak értenie kell ahhoz, amit csinál. Ez sem nálunk érvényes, hanem máshol.

Magyarországon ez olyannyira nem érvényes, hogy talán még hátrányt is jelent, ha valaki valamihez ért, van munka- és élettapasztalata. A kormánypárt esetében egyenesen kizáró tényező. Mára odáig fajult a helyzet, hogy van egy egypárti kormányunk (a KDNP megélhetési nyugdíjasait nem tudom komolyan venni), amely kormányban szinte kizárólag csak dilettánsok tölthetnek be bármilyen funkciót. Maga a miniszterelnök sem dolgozott sem a versenyszférában, sem sehol, soha. A most lenézett és nyomorult vergődésre ítélt idős emberek valamikori befizetéseiből, az ő pénzükből elvégezte az egyetemet és onnan egyenesen a politikába katapultált. Fogalma sincs, mit jelent beosztani havi nyolcvanezer forintot, milyen sakkozni a rezsiszámlákkal, nézni a lázas gyereket, mert nincs pénz gyógyszerre, sorban állni a fagyban egy tál meleg ételért, rettegni, ha megszólal a csengő. Nem tudja, milyen beilleszkedni egy munkahelyre, megbecsülni az idősebb szakember tudását és tanulni tőle. Nem tudja, milyen megtanulni egy szakmát, abban fejlődni. Ez igaz szinte mindegyik – jelenleg élvonalbeli – politikából élőre.

Politikusnak lenni: munka, mégpedig kemény munka. De annak valamire épülnie kell, kevés a friss diploma és a határtalan önbizalom. Ez csak dilettánsokat, karrieristákat, a jövőjüket és önös érdekeiket szem előtt tartó szervilis szolgákat eredményez. Márpedig egy politikusnak – kiváltképp egy szakpolitikusnak – az átlag szakembernél jobban kell(ene) értenie ahhoz, amit csinál. Egy politikusnak – mindegyiknek – a polgárokat kellene szolgálnia, az ő érdekeiket képviselnie. Ezzel szemben most a politikából élők a saját pártjuk vezetőjét szolgálják és a tulajdon érdekeiket képviselik.

Szinte kivétel nélkül.

Egy normális országban a kormány tagjai az ország legjobb szakembereiből kiválasztott, tapasztalt, más közegben már bizonyított, elhivatott emberek, akik mindenki javát szolgálják. Nálunk pedig van egy soha, sehol tapasztalatot nem szerzett és a valóságtól már régen elrugaszkodott kormányfő, a hozzá (és nem a polgárokhoz) mindenben hűséges, kontraszelekcióval kiválogatott politikai holdudvar. Van nekünk egy 2002-ben nemzetközi kapcsolatok és sportmenedzsment szakon diplomát szerzett külügyminiszterünk, aki 2002 óta parlamenti képviselő. Van egy teremfoci-csapattal feltöltött minisztérium, miközben a külkapcsolataink soha nem látott mélységbe süppedtek, minden környező országgal végletesen megromlott a viszonyunk, közben Kambodzsával képzeljük el a sikeres jövőt. Tételesen végig lehetne menni az összes minisztériumon, minden háttérintézményen. Ugyanezt látnánk.

Semmihez – legkevésbé a szakterülethez – nem értő, a közösből bőven markoló, az ország és annak lakóit érintő problémákat fel sem ismerő, vagy éppen azt magasról leszaró megélhetésiek játszanak politikát úgy a kormány, mind az ellenzéki oldalon. Sok pénzért fenntartunk egy olyan rendszert, amely rendszer naponta rombolja, éli fel a jelenünket és a jövőnket.

A különféle oldalhoz tartozó vezérekhez kritikátlanul ragaszkodó hívek pedig lelkesen vetik bele magukat a harcba. Az Orbán-hívők gondolkodás nélkül tépik szét, mocskolják, személyeskedve tapossák a sárba a másikat, mindenkit, aki nem “brancsbéli”.

Az ellenzéki pártok bármelyikének hívei – miközben komolyan meg vannak győződve erkölcsi, morális és szellemi fölényükről – pontosan ugyanezt teszik és pontosan ugyanúgy.

Mindegyik csoportnak az a célja, hogy az ő karizmatikus vezére legyen az, aki megmondja mindenkinek: merre az arra. Mégpedig lehetőleg pont ellenkező irányban, mint a másik és lehetőleg lebontva mindent, amit a másik felépített. Azt is szétverve, ami esetleg jó, használható és lehetne rá építeni, hogy ne kelljen újra a semmiről kezdeni.

Közben pedig – ameddig sokan kaukázusi krétaköröset játszanak – erről a marakodásról szól minden napunk. Mi szolgáljuk a kormánypártot csakúgy, mint az ellenzéki pártokat, holott nagyon kevés hozzáértő politikus és nagyon sok megélhetési kormánypárti és megélhetési ellenzéki hízik gömbölyűre a növekvő nyomorunkon.

Akikről ennek az egésznek szólnia kellene, azoknak a napi betevőért kell küzdeniük, kiszorulva minden döntésből, a véleményalkotás lehetőségéből is. Kiszorulva – mert sem a kormánynak, sem az ellenzéknek nem érdeke igazán a civil kontroll-, vagy önként kivonulva kényszerűségből, érdektelenségből, gyávaságból, lustaságból. Mert aki csupán élhető országot szeretne és élni akarna a demokratikus jogaival, azt túlordítja a hatalmát megtartani, vagy hatalmat megszerezni kívánó karrierista és az őt Messiásnak kikiáltók egyik-, vagy másik oldalhoz kötődő tábora.

Normális országban a kormányon lévő politikusok feladata az ország minden egyes lakójának szolgálata, az ország működésének biztosítása, az egyéni és közösségi érdekek, az egyén szabadságjogainak védelme. A szakpolitikusok dolga az adott terület – mindenki érdekében – legjobb ellátása.

Normális országban az ellenzék feladata a hibás, vagy hibásnak vélt döntések bírálata, jobbító szándékú javaslatok kidolgozása, a hatalommal való visszaélés, a demokratikus jogok lebontásának bármi áron való megakadályozása. Mindannyiunk érdekében és minden polgárt szem előtt tartva.

A polgárok feladata teljesíteni a kötelezettségeiket és élni a jogaikkal.

Ebben az országban semmi sem úgy működik, ahogy annak működnie kellene. Az emberek itt is – mint mindenhol máshol – élni szeretnék az életüket, dolgozni szeretnének, gyereket nevelni, tanulni, biztonságban és a vállalt munkának megfelelő színvonalon, emberhez méltó életet élni. Nem politizálni, nem harcolni, nem félni és nem a sárdobálás áldozatává válni. Az emberek jó részét nem érdekli, hogy mi a neve a pénzügyminiszternek, milyen a frizurája a külügyminiszternek, mekkora kastélyt vett a főminiszter a fiának. De az emberek jó részét az sem érdekli, hogy ölik egymást az ellenzéki pártok, miért van megsértve az egyik pártvezér, mit reszel a gyerekének a másik, milyen – senkit nem érdeklő – sajtótájékoztatót tart a harmadik. A politikának az emberekről, az emberek érdekében kellene működnie, nem pedig megfordítva. Mindenkinek éppen annyira magánügye kellene, hogy legyen az, hogy melyik pártot favorizálja, mint az, hogy mi a vallása, vagy a szexuális érdeklődése. Abnormális dolog párthovatartozás alapján megítélni ismeretleneket, ezért barátságokat felrúgni, családi szálakat eltépni.

Beteges dolog hinni a tulajdon igazunkban és gyűlölni a másik – másféle – igazát.

Hülyeség bölcsebbnek, különbnek, jobbnak gondolni magunkat a másiknál, miközben pont annyira tapló módon taposunk a másikba akkor, ha nem azonosul a mi nézeteinkkel, vagy semmivel nem is akar azonosulni, mert ő másban hisz, vagy másban sem hisz, de máshogyan gondolja élhetőnek ezt az egész országot.

Ameddig ezt fel nem fogjuk minden oldalon, addig azt sem fogjuk látni, amit pedig már régen látnunk kellene: a mi bőrünkre megy minden, tőlünk vesznek el a megélhetési kormánypárti és a megélhetési ellenzéki politikusok, a mi országunk nem fejlődik, ellenben egyre csúszik a szakadékba. A mi társadalmunk amortizálódik napról napra, a mi civil közösségeink nem tudnak fejlődni, a mi polgári öntudatunk porlad, a mi jogaink pusztulnak. A mi gyerekeink menekülnek külföldre, minket nem tudnak megfelelően ellátni a kórházban, a mi időseink hűlnek ki télen, a mi szomszédunk nem talál munkát, mi számolgatjuk hó végén a filléreket, a mi jövőnket kótyavetyélik el a fejünk felett. Velünk történik, mindannyiunkkal, kivétel nélkül, párthovatartozás nélkül.

Ennyit pedig nem ér sem a Viktor, sem a Feri, sem az András, sem a Józsi, sem senki.

Nekem biztosan nem ér ennyit.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.