Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Nemzeti dilemma

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Furcsa érzéssel ébredtem. Magam sem tudtam az okát, egyszerűen más volt ez a nap, mint a többi.

Fogtam a kávét, számba toltam a cigit és erősen gondolkodni kezdtem. Amikor a párom is előbóklászott az ágyból és csatlakozott hozzám, megvilágosodtam. Vagy elkezdtem világosodni.

– Mi nem is vagyunk család! – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.

– Mi van? – értetlenkedett Életem Értelme, amúgy pizsamában, égnek meredő hajjal.

– Mondom, mi nem vagyunk család!

– Rosszat álmodtál? – kérdezte óvatosan. Tisztában van vele, hogy reggel mindig háklis vagyok, de eddig nem indítottam azzal a napot, hogy kétségbe vontam összetartozásunkat. – Már hogyne lennénk család? – vitatkozott. – Szeretlek, te is szeretsz. Együtt neveltük fel a kölköket, segítjük egymást, gondoskodunk egymásról. Beszélgetünk, nevetünk, vitatkozunk, sírunk, kirándulunk, filmet nézünk. Közösen. Tehát család vagyunk!

– De nem! Nincs róla papír!

– Milyen papír?

– Nemzeti.

– Te nem akartál összeházasodni!

– Nem is. Már volt papírom, csak a házasság nem működött.

– De az család volt? – kíváncsiskodott.

Megrántottam a vállam, mert mi okosat lehet erre mondani?

– Kávét se kellene inni – folytattam.

– Azt meg miért nem? Azzal is össze kell házasodni?

– Nem, de nem nemzeti. Nálunk nem terem meg.

– Tea? – próbálkozott.

– Mert az megterem? Egyébként abba még citrom is kell, az még annyira se nemzeti!

– Mert a cukor az? Melyik nemzeti földben termett répát dolgozza fel melyik nemzeti cukorgyár? – kezdett begurulni.

– A cigi viszont mehet, az nemzeti! – tereltem.

– Na ne mondd! Mitől az? Honnan van a dohány? Mert mostanában nem sok ültetvényt látok.

– Viszont nemzeti dohányboltban árulják!

– Ott. Ahogy az orosz vodkát, görög ouzót, meg a német sört is.

– Templomba se járunk! – hozakodtam elő a következő problémával.

– Az éjjel vallásos lettél? – meredt rám.

– Nem, de csak az az igaz magyar, aki keresztényi erkölcsöket ápol!

– Az micsoda konkrétan? Mert eddig sem loptunk, öltünk, füllenteni is ritkán szoktunk.

– Mindegy! Aki nem keresztény, az nem is magyar! Jössz velem vásárolni?

– Persze. Azt is nemzetileg fogunk? – állt fel a sámliról.

– Csakis! Majd meg fogod látni, mennyire más lesz – biztosítottam öntudatos magabiztossággal.

Öltözködés közben kiviláglott, mennyire elhanyagoltam eddig  a nemzeti hovatartozásom ruházati elemekben történő kinyilatkoztatását. Szekrény-szerte nem találtam kacagányt, lajbit, pörge kalapot, még egy nyomorult pruszlikot se!

– Én vezetek! – ült a volán mögé Életem Értelme. Láttam a szemén, hogy ádázul gyanakszik rám.

– Rendben, de tankolni kell. A nemzeti benzinkútra menjünk!

– Olyan is van? – bámult rám kevéssé értelmes tekintettel.

– Naná! A nemzeti olajvállalatunk kúthálózata, tudod….

– Nemzetközit akartál mondani? – kíváncsiskodott.

– Francot! A miénk! – jelentettem ki önérzetesen.

– Francot a miénk. Külföldi nyugdíjalapok és más nemzetközi befektetők tulajdonában van a részvények többsége. Állami kézben negyede sem, a közgyűlésben egy szavazatot ér a részvénycsomag.

– Mindegy! Akkor is mi mondjuk meg, mikor kell eladni az INA-t, meg minden másban is mi döntünk! – harciaskodtam.

– Ja! Mi ketten. Melyik üzletbe menjünk? – kanyarodott ki a benzinkútról.

– A nemzetibe!

– Na de ott szinte minden drágább! Te mondtad.

– Nem számít! Amennyivel drágább, annyival több folyik be az államkasszába! Az csak nekünk jó!

– Az már biztos. Csak tudnám, mire költik? Meg a benzin árába beépített, plusz külön is megfizettetett súlyadót. A rohadt életbe! – dühöngött kevéssé hongyermekként, mivel óvatlanul belehajtott egy nemzeti kátyúba, amitől kis híján leszakadt a futómű és a fejünk.

Az üzletben előkaptam a bevásárlólistát és céltudatosan vonultam a zöldséges részhez.

– Kell fokhagyma – nyúltam a rekeszbe. – Ez nem jó, kínai. Ez is….meg ez is. Akkor nem kell!

– Na de a cigánypecsenye fokhagyma nélkül…..

– Majd veszünk a piacon.

– Oda is megyünk?

– Persze. Szilvalekvárt akarok főzni, most van szezonja.

– Itt is van szilva. – emelt fel egy műanyag dobozkát a polcról.

– Teszed le?! Az spanyol!

– Ja? Bocs. – visszakozott.

Miután bevásároltunk nemzeti javakból, átmentünk a piacra.

– Na, itt biztosan kapunk mindent. – néztem körül diadalmasan a nájlonbugyitól a banánon keresztül a sárgarépáig terjedő gazdag kínálaton. – Kérek egy csomag fokhagymát és 10 kg. szilvát. – fordultam a szemmel láthatólag őstermelőhöz.

– Tessék, aranyoskám. – nyújtotta a néne a kért dolgokat. Kifizettem a bolti árnál jóval húzósabb összeget és elégedetten indultam a kijárat felé.

– Ez a fokhagyma is kínai – jelentette Életem Keserítője. – Egyébként láttad, hogy az anyóka térdig állt a letépkedett METRO és Tesco cédulákban?

– Biztosan csak a hideg miatt, hogy ne fázzon a lába.

– 30 fok van…

– Ne kekeckedj! – mordultam rá.

Otthon kicuccoltunk a kocsiból és ekkor ért a végső döfés. Dermedten bámultam az elénk rohanó, lelkesen farokcsóváló ebre.

– A kutya…- hördültem.

– Igen, tudom. – bólintott a párom. – Havanese. De ha megfeszülsz, akkor sem cserélem le pulira!