Furcsa érzéssel ébredtem. Magam sem tudtam az okát, egyszerűen más volt ez a nap, mint a többi.
Fogtam a kávét, számba toltam a cigit és erősen gondolkodni kezdtem. Amikor a párom is előbóklászott az ágyból és csatlakozott hozzám, megvilágosodtam. Vagy elkezdtem világosodni.
– Mi nem is vagyunk család! – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.
– Mi van? – értetlenkedett Életem Értelme, amúgy pizsamában, égnek meredő hajjal.
– Mondom, mi nem vagyunk család!
– Rosszat álmodtál? – kérdezte óvatosan. Tisztában van vele, hogy reggel mindig háklis vagyok, de eddig nem indítottam azzal a napot, hogy kétségbe vontam összetartozásunkat. – Már hogyne lennénk család? – vitatkozott. – Szeretlek, te is szeretsz. Együtt neveltük fel a kölköket, segítjük egymást, gondoskodunk egymásról. Beszélgetünk, nevetünk, vitatkozunk, sírunk, kirándulunk, filmet nézünk. Közösen. Tehát család vagyunk!
– De nem! Nincs róla papír!
– Milyen papír?
– Nemzeti.
– Te nem akartál összeházasodni!
– Nem is. Már volt papírom, csak a házasság nem működött.
– De az család volt? – kíváncsiskodott.
Megrántottam a vállam, mert mi okosat lehet erre mondani?
– Kávét se kellene inni – folytattam.
– Azt meg miért nem? Azzal is össze kell házasodni?
– Nem, de nem nemzeti. Nálunk nem terem meg.
– Tea? – próbálkozott.
– Mert az megterem? Egyébként abba még citrom is kell, az még annyira se nemzeti!
– Mert a cukor az? Melyik nemzeti földben termett répát dolgozza fel melyik nemzeti cukorgyár? – kezdett begurulni.
– A cigi viszont mehet, az nemzeti! – tereltem.
– Na ne mondd! Mitől az? Honnan van a dohány? Mert mostanában nem sok ültetvényt látok.
– Viszont nemzeti dohányboltban árulják!
– Ott. Ahogy az orosz vodkát, görög ouzót, meg a német sört is.
– Templomba se járunk! – hozakodtam elő a következő problémával.
– Az éjjel vallásos lettél? – meredt rám.
– Nem, de csak az az igaz magyar, aki keresztényi erkölcsöket ápol!
– Az micsoda konkrétan? Mert eddig sem loptunk, öltünk, füllenteni is ritkán szoktunk.
– Mindegy! Aki nem keresztény, az nem is magyar! Jössz velem vásárolni?
– Persze. Azt is nemzetileg fogunk? – állt fel a sámliról.
– Csakis! Majd meg fogod látni, mennyire más lesz – biztosítottam öntudatos magabiztossággal.
Öltözködés közben kiviláglott, mennyire elhanyagoltam eddig a nemzeti hovatartozásom ruházati elemekben történő kinyilatkoztatását. Szekrény-szerte nem találtam kacagányt, lajbit, pörge kalapot, még egy nyomorult pruszlikot se!
– Én vezetek! – ült a volán mögé Életem Értelme. Láttam a szemén, hogy ádázul gyanakszik rám.
– Rendben, de tankolni kell. A nemzeti benzinkútra menjünk!
– Olyan is van? – bámult rám kevéssé értelmes tekintettel.
– Naná! A nemzeti olajvállalatunk kúthálózata, tudod….
– Nemzetközit akartál mondani? – kíváncsiskodott.
– Francot! A miénk! – jelentettem ki önérzetesen.
– Francot a miénk. Külföldi nyugdíjalapok és más nemzetközi befektetők tulajdonában van a részvények többsége. Állami kézben negyede sem, a közgyűlésben egy szavazatot ér a részvénycsomag.
– Mindegy! Akkor is mi mondjuk meg, mikor kell eladni az INA-t, meg minden másban is mi döntünk! – harciaskodtam.
– Ja! Mi ketten. Melyik üzletbe menjünk? – kanyarodott ki a benzinkútról.
– A nemzetibe!
– Na de ott szinte minden drágább! Te mondtad.
– Nem számít! Amennyivel drágább, annyival több folyik be az államkasszába! Az csak nekünk jó!
– Az már biztos. Csak tudnám, mire költik? Meg a benzin árába beépített, plusz külön is megfizettetett súlyadót. A rohadt életbe! – dühöngött kevéssé hongyermekként, mivel óvatlanul belehajtott egy nemzeti kátyúba, amitől kis híján leszakadt a futómű és a fejünk.
Az üzletben előkaptam a bevásárlólistát és céltudatosan vonultam a zöldséges részhez.
– Kell fokhagyma – nyúltam a rekeszbe. – Ez nem jó, kínai. Ez is….meg ez is. Akkor nem kell!
– Na de a cigánypecsenye fokhagyma nélkül…..
– Majd veszünk a piacon.
– Oda is megyünk?
– Persze. Szilvalekvárt akarok főzni, most van szezonja.
– Itt is van szilva. – emelt fel egy műanyag dobozkát a polcról.
– Teszed le?! Az spanyol!
– Ja? Bocs. – visszakozott.
Miután bevásároltunk nemzeti javakból, átmentünk a piacra.
– Na, itt biztosan kapunk mindent. – néztem körül diadalmasan a nájlonbugyitól a banánon keresztül a sárgarépáig terjedő gazdag kínálaton. – Kérek egy csomag fokhagymát és 10 kg. szilvát. – fordultam a szemmel láthatólag őstermelőhöz.
– Tessék, aranyoskám. – nyújtotta a néne a kért dolgokat. Kifizettem a bolti árnál jóval húzósabb összeget és elégedetten indultam a kijárat felé.
– Ez a fokhagyma is kínai – jelentette Életem Keserítője. – Egyébként láttad, hogy az anyóka térdig állt a letépkedett METRO és Tesco cédulákban?
– Biztosan csak a hideg miatt, hogy ne fázzon a lába.
– 30 fok van…
– Ne kekeckedj! – mordultam rá.
Otthon kicuccoltunk a kocsiból és ekkor ért a végső döfés. Dermedten bámultam az elénk rohanó, lelkesen farokcsóváló ebre.
– A kutya…- hördültem.
– Igen, tudom. – bólintott a párom. – Havanese. De ha megfeszülsz, akkor sem cserélem le pulira!
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!