November 17,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Nemzeti dilemma

Furcsa érzéssel ébredtem. Magam sem tudtam az okát, egyszerűen más volt ez a nap, mint a többi.

Fogtam a kávét, számba toltam a cigit és erősen gondolkodni kezdtem. Amikor a párom is előbóklászott az ágyból és csatlakozott hozzám, megvilágosodtam. Vagy elkezdtem világosodni.

– Mi nem is vagyunk család! – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.

– Mi van? – értetlenkedett Életem Értelme, amúgy pizsamában, égnek meredő hajjal.

– Mondom, mi nem vagyunk család!

– Rosszat álmodtál? – kérdezte óvatosan. Tisztában van vele, hogy reggel mindig háklis vagyok, de eddig nem indítottam azzal a napot, hogy kétségbe vontam összetartozásunkat. – Már hogyne lennénk család? – vitatkozott. – Szeretlek, te is szeretsz. Együtt neveltük fel a kölköket, segítjük egymást, gondoskodunk egymásról. Beszélgetünk, nevetünk, vitatkozunk, sírunk, kirándulunk, filmet nézünk. Közösen. Tehát család vagyunk!

– De nem! Nincs róla papír!

– Milyen papír?

– Nemzeti.

– Te nem akartál összeházasodni!

– Nem is. Már volt papírom, csak a házasság nem működött.

– De az család volt? – kíváncsiskodott.

Megrántottam a vállam, mert mi okosat lehet erre mondani?

– Kávét se kellene inni – folytattam.

– Azt meg miért nem? Azzal is össze kell házasodni?

– Nem, de nem nemzeti. Nálunk nem terem meg.

– Tea? – próbálkozott.

– Mert az megterem? Egyébként abba még citrom is kell, az még annyira se nemzeti!

– Mert a cukor az? Melyik nemzeti földben termett répát dolgozza fel melyik nemzeti cukorgyár? – kezdett begurulni.

– A cigi viszont mehet, az nemzeti! – tereltem.

– Na ne mondd! Mitől az? Honnan van a dohány? Mert mostanában nem sok ültetvényt látok.

– Viszont nemzeti dohányboltban árulják!

– Ott. Ahogy az orosz vodkát, görög ouzót, meg a német sört is.

– Templomba se járunk! – hozakodtam elő a következő problémával.

– Az éjjel vallásos lettél? – meredt rám.

– Nem, de csak az az igaz magyar, aki keresztényi erkölcsöket ápol!

– Az micsoda konkrétan? Mert eddig sem loptunk, öltünk, füllenteni is ritkán szoktunk.

– Mindegy! Aki nem keresztény, az nem is magyar! Jössz velem vásárolni?

– Persze. Azt is nemzetileg fogunk? – állt fel a sámliról.

– Csakis! Majd meg fogod látni, mennyire más lesz – biztosítottam öntudatos magabiztossággal.

Öltözködés közben kiviláglott, mennyire elhanyagoltam eddig  a nemzeti hovatartozásom ruházati elemekben történő kinyilatkoztatását. Szekrény-szerte nem találtam kacagányt, lajbit, pörge kalapot, még egy nyomorult pruszlikot se!

– Én vezetek! – ült a volán mögé Életem Értelme. Láttam a szemén, hogy ádázul gyanakszik rám.

– Rendben, de tankolni kell. A nemzeti benzinkútra menjünk!

– Olyan is van? – bámult rám kevéssé értelmes tekintettel.

– Naná! A nemzeti olajvállalatunk kúthálózata, tudod….

– Nemzetközit akartál mondani? – kíváncsiskodott.

– Francot! A miénk! – jelentettem ki önérzetesen.

– Francot a miénk. Külföldi nyugdíjalapok és más nemzetközi befektetők tulajdonában van a részvények többsége. Állami kézben negyede sem, a közgyűlésben egy szavazatot ér a részvénycsomag.

– Mindegy! Akkor is mi mondjuk meg, mikor kell eladni az INA-t, meg minden másban is mi döntünk! – harciaskodtam.

– Ja! Mi ketten. Melyik üzletbe menjünk? – kanyarodott ki a benzinkútról.

– A nemzetibe!

– Na de ott szinte minden drágább! Te mondtad.

– Nem számít! Amennyivel drágább, annyival több folyik be az államkasszába! Az csak nekünk jó!

– Az már biztos. Csak tudnám, mire költik? Meg a benzin árába beépített, plusz külön is megfizettetett súlyadót. A rohadt életbe! – dühöngött kevéssé hongyermekként, mivel óvatlanul belehajtott egy nemzeti kátyúba, amitől kis híján leszakadt a futómű és a fejünk.

Az üzletben előkaptam a bevásárlólistát és céltudatosan vonultam a zöldséges részhez.

– Kell fokhagyma – nyúltam a rekeszbe. – Ez nem jó, kínai. Ez is….meg ez is. Akkor nem kell!

– Na de a cigánypecsenye fokhagyma nélkül…..

– Majd veszünk a piacon.

– Oda is megyünk?

– Persze. Szilvalekvárt akarok főzni, most van szezonja.

– Itt is van szilva. – emelt fel egy műanyag dobozkát a polcról.

– Teszed le?! Az spanyol!

– Ja? Bocs. – visszakozott.

Miután bevásároltunk nemzeti javakból, átmentünk a piacra.

– Na, itt biztosan kapunk mindent. – néztem körül diadalmasan a nájlonbugyitól a banánon keresztül a sárgarépáig terjedő gazdag kínálaton. – Kérek egy csomag fokhagymát és 10 kg. szilvát. – fordultam a szemmel láthatólag őstermelőhöz.

– Tessék, aranyoskám. – nyújtotta a néne a kért dolgokat. Kifizettem a bolti árnál jóval húzósabb összeget és elégedetten indultam a kijárat felé.

– Ez a fokhagyma is kínai – jelentette Életem Keserítője. – Egyébként láttad, hogy az anyóka térdig állt a letépkedett METRO és Tesco cédulákban?

– Biztosan csak a hideg miatt, hogy ne fázzon a lába.

– 30 fok van…

– Ne kekeckedj! – mordultam rá.

Otthon kicuccoltunk a kocsiból és ekkor ért a végső döfés. Dermedten bámultam az elénk rohanó, lelkesen farokcsóváló ebre.

– A kutya…- hördültem.

– Igen, tudom. – bólintott a párom. – Havanese. De ha megfeszülsz, akkor sem cserélem le pulira!

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.