Ezer éve üvöltünk a tolófájásoktól

Kép: Varánusz blog Kép: Varánusz blog

Vannak olyan nők, akik képtelenek kiheverni a szülés fájdalmát. Pontosabban: nem akarják kiheverni azt. A szülőágyról úgy, ahogy vannak – véresen, verítékesen – felkúsznak a piedesztálra és szenvedéssel töltik az egész életüket. Ez még magánügy lenne, de a családjuk, főként a gyerekük életét is ennek rendelik alá.

Nem tudnak örülni annak, amikor a gyerek először mosolyog, feláll, elindul. Mindenről csak és kizárólag a fájdalom, a vér, a gyötrelem jut eszükbe és ezt nem mulasztják el elmondani a dednek. Újra és újra.

Nálunk az egész ország ilyen. Ezer éve üvöltünk a tolófájásoktól, tocsogunk a kínban. Mártírok vagyunk, meg nem értett zsenik, vérző seb és lüktető gyötrelem. Mi így szeretünk élni. Mi a franc lenne velünk a fájdalom nélkül? Mihez kezdhetnénk magunkkal a felsőbbrendűség-tudat, a kiválasztottság mítosza, az örökös áldozati szerepkör nélkül?

Mi lenne, ha az üvöltve-zokogás, a taknyos-nyálas-könnyes múltba-borongás helyett lemásznánk a kérgesre száradt vértől mocskos lepedőről, megmosakodnánk és végre elkezdenénk élni? Ha felfedeznénk magunk körül a világot, ha rácsodálkoznánk az élet sokszínűségére, megismernénk más népek kultúráját? Mi lenne, ha kidobnánk azt a mocskos-szaros lepedőt, kiszellőztetnénk, takarítanánk és kilépnénk a nyitott ajtón?

Nem lépünk ki, mert félünk! Biztonságosabb a szűk falak között, a megszokott sötétben, bűzben. Ragaszkodunk hozzá, a miénk, megszenvedtünk érte. Naponta megszenvedünk érte. Szeretjük. Ha véletlenül begyógyulna valamelyik seb, gyorsan feltépjük. Nézzük a szivárgó véres-gennyes húsunkat, nyöszörgünk kínunkban és borzongva örülünk. Utáljuk a valóságot. Nekünk senki ne mondja azt, hogy gyógyuljunk már meg végre, mert nem akarunk!

Átírjuk a múltat, hogy passzoljon a valaki által, érdekből írt jelenhez. Vissza-borongunk a történelemben, miközben nem vesszük észre: élni a mában lehet, nem a tegnapban és nem a holnapban. A sebeink nyüvektől hemzsegnek, de mi szeretjük azt is.

Imádjuk a dagadt kis lárváinkat. Mindig másikat szeretünk jobban. Tápláljuk, hízlaljuk őket. Bár pontosan tudjuk, hogy pofátlan, undorító légy lesz a már most is gusztustalan, mohón zabáló féregből: mi szépnek látjuk. Elhisszük, hogy az csak nekünk jó, ha ott zabál a sebben. Értünk zabál.

Mi szeretjük elüldözni azt, aki csak egy kicsit is más, mint az átlag. Mindegy, hogy miben más. Gyűlöljük. Aztán, ha máshol kiderül: az elüldözött mégis értékes, akkor baromi büszkék leszünk rá hirtelen. De csak utólag. Mi szeretjük azt gondolni, mindenkinél okosabbak, jobbak, különbek vagyunk, születésünk jogán. Holott nem. Kicsit sem. Mi csak az első helyezettet ünnepeljük. A dobogó második foka kevés, semmi. Az nekünk nem elég jó, aki csak odáig jutott, azt leköpjük. Igaz, hogy a világon semmit sem vagyunk hajlandóak tenni azért, hogy meglegyen az első hely. Mi azért nem dolgozunk, nem hozunk áldozatot, az ujjunkat sem mozdítjuk. Mi csak elvárjuk, hogy más dolgozzon, hozzon áldozatot, álljon a rajtrácsra és győzzön. Akkor már a mi dicsőségünk, a második hely pedig az ő kudarca. Ilyen kurvára büszke és okos nép vagyunk.

Inkább hisszük el azt, hogy mártírjai és még csak kicsit sem résztvevői voltunk a világháborúk mocskának, mintsem el kelljen ismernünk: bizony, vannak hibások és bűnösök is a nagy-nemzeti-zászló alatt. Előbb fogadjuk el azt, hogy mindenki minket irigyel és támad, mintsem megtanulnánk egy másik nyelvet, felülnénk egy repülőre és megnéznénk: hogyan élnek mások. Előbb borulunk le egy holnapra elfeledett celeb heréi, vagy egy tartósan görény politikus enyves keze előtt, mint a saját kezünkbe vennénk a saját sorsunkat. Igaz, akkor felelősséget is kellene vállalnunk a saját tetteinkért, életünkért, jövőnkért, sorsunkért. Azt meg nem kérjük. Akkor inkább a jól ismert örök fájdalom, beszáradt vér és mártíromság. Mi csodáljuk önmagunkat, ha már senki más nem hajlandó erre.

Mi nem vágjuk pofán a megélhetési-félnáci kis gennygombócot, amikor holokauszt-iparról böfög. Megértően bólogatunk és nézzük a növendék-csótányok rajzását, akik minden gond nélkül hirdetik a torz eszméiket, zsidóznak, buziznak, cigányoznak nemzetiszín zászlóba bugyolálva. Mi nem ismerjük el a hibáinkat, nem felejtjük el a sérelmeinket és nem tanulunk. Soha, semmiből.

Mi gulyéslevest, kakastollat, bőgatyát és karikásostort ültetünk a kertbe, miközben változott az éghajlat és megterem a füge, gránátalma, édesburgony is.

Árvalányhajas, gémeskutas, nóbeldíjas, honfoglalós, keresztény, rovásírásos, sámánhitű, kuruckodó, beképzelt, tudatlan, vak, süket, gyűlölködő, irígy és önsorsrontó. Így szeretjük magunkat.

Nem tudom, mit kellene tenni ezzel az országgal, ezzel a néppel. Mi kellenne hozzá, hogy amikor végre lekerült a vasfüggöny, eltűntek a határok, akkor mi ne akarjunk erőnek erejével kerítést, falat építve újra bezárkózni? Mit kellene tenni hozzá, hogy kilépjünk ebből az áporodott, tetves-nyüves sötét és önkéntes börtönből és élni kezdjünk? Miért szeretünk görcsbe rándulva, ökölbe szorult kézzel, a magunk álmodta múltat vonszolva vergődni, amikor élhetnénk is végre?

Klassz dolog ez a nemzeti összetartozás buli. De jó lenne csinálni egy “Európához és az emberiséghez tartozás” bulit is. Esetleg egyszerűen csak egy “önmagunknak mivel tartozunk bulit.