Ünnepek közeledtével nem létezik úgy bemenni egy boltba, hogy minimum egy helyen ne gyűjtsön adományokat valaki, valakinek. Tartós élelmiszert, tisztálkodó szereket. Igazából nem nagyon pártolom ezt a fajta gyűjtést, mert ha adni akarok, találok rá módot. Viszont az is tény, hogy sokan nem adakoznának másként. Vagy azért, mert idejük nincs, vagy kedvük, vagy pedig kevés erre fordítható forrásuk maradt, szégyellnének egy kiló cukorral, liszttel kopogtatni valamely segélyszervezetnél.
Általában természetesnek veszem a pénztártól való távozáskor elkerülhetetlen találkozást az önkéntesekkel, de most valahogy felment bennem a pumpa. Nem a gyűjtés ténye, vagy módja ellen. Az rendben van, hogy aki teheti, segítsen annak, aki erre szorul. Elég baj az önmagában, hogy szükség van az ilyesmire.
De most (talán, mert az üzletekben minden hangszóróból karácsonyi nótát vonyított valaki), elöntötte az agyamat az a bizonyos bíbor köd.
Gyűjtünk, oké. Na de nem egy távoli, szegény ország számára! Nem egy természeti katasztrófa károsultjainak. Nem egy éhínségtől gyötört, soha nem látott afrikai népnek.
Egymásnak gyűjtünk. A honfitársainknak. A tőlünk talán néhány kilométerre élőknek. Talán az ismerőseinknek. Rokonainknak. Európa kellős közepén, ebben az évszázadban.
Nem néhány rászoruló van. Nem a szegénysoron élő 10-15 ember, akik dolgozni sem igazán akarnak, meg nem is túl okosak. Nem pár nehéz sorsú család karácsonyát tudjuk egy kicsit szebbé tenni, vagy a gyermekének okozni örömet egy macival. Emberek élete, családok túlélése függhet azoktól az adományoktól. Nem arról van szó, hogy adomány nélkül valaki csak krumplis tésztát enne az ünnepek alatt, így meg ehet húst is. Arról van szó, hogy semmit nem tudna enni, így pedig lesz krumplis tészta. Talán. Hovatovább az ország egyik fele adakozik, hogy a másik fele éhen ne haljon, meg ne fagyjon.
A válság már mindenhol megszűnt, vagy szűnőben van. Nálunk ragadt meg tartósan, pontosabban mi ragadtunk bele.
Nem gazdasági válságról beszélek.
Utálom a politikát! – mondjuk. Mi közöm hozzá? A kormány dolga! – jelentjük ki. Csináljon már valaki valamit! Segítsenek rajtunk! – sikoltunk. Miért nem lép valamit az Unió? – hördülünk.
Az a helyzet, mi vagyunk az idióták. Senki, a világon senki nem fog lépni, sem segíteni, sem megoldani nem fogja a gondjainkat. Ugyanis ez a mi dolgunk, nem másoké.
Lehet nem szeretni a politikát, de elzárkózni tőle már nem lehet. A politika nem néhány kiválasztott játéka, hanem közös ügyeink intézése. A szerencsésebb országokban néhány évente, pár hétig foglalkoztatja a polgárt. Mi nem vagyunk szerencsések, immár napi 25 órában kell foglalkoznunk vele.
Gondoljunk bele: van egy kis pénzünk, ezért csinálunk egy KFT-t. Minden mozdítható tőkénket belerakjuk, hitelt veszünk fel a házra, a kocsira. Mivel mi magunk nem értünk hozzá, ezért alkalmazottakat veszünk fel a működtetéshez. Alkalmazottat ügyvezető igazgatónak (jelen esetben Orbán Viktornak hívják), alkalmazottat, aki a pénzügyeinket intézi, aki a kereskedelmi részt viszi.
Azt várjuk az alkalmazottaktól, hogy a fizetésükért cserében jól képviseljék a KFT-nk ügyeit, jól gazdálkodjanak a mi pénzünkkel. Mert a befektetett tőkét szaporítani akarjuk, jól akarunk élni a megtermelt nyereségből.
Ehhez képest a mi ügyvezetőnk megtáltosodik. Habár miénk a cég, ő fogja magát és kezdetnek átírja az alapító okiratot. Aztán sorra hazaviszi az irodából a számítógépet, a nyomtatót, a telefont. Kirúgja az általunk felvett többi alkalmazottat és a fiatalkori barátait, rokonait ülteti be a helyükre.
Ő használja az autónkat, aztán elveszi a bankkártyánkat és önmagára költi a mi pénzünket. Végül kidob a lakásunkból és beköltözik családostul, barátostul. Közben még a fizetését is felveszi.
Mit tennénk ilyen esetben? A szomszédhoz rohannánk, hogy segítsen? Vagy csak pislognánk nagyokat és sopánkodnánk?
Mert a kormány, miniszterelnököstül alkalmazott. A mi alkalmazottunk. Nem király, nem isten, nem a főnökünk. Nincs joga elvenni a tulajdonunkat, kizavarni minket az otthonunkból, kifosztani a bankszámlánkat. Nem költheti a mi pénzünket saját hobbijára, nem építhet belőle nemhogy stadiont, még disznóólat sem. Illetve megteheti, ha engedjük.
Mi pedig engedjük. Mert nem politizálunk. Istenkém, ilyen gáláns népség vagyunk!
Márpedig ha itt akarunk élni, ha élni akarunk egyáltalán, fel kell emelnünk a szavunkat. Először persze a seggünket, mert alaposan leültünk. Meg kell tanulnunk, mik a jogaink. Mert még azt sem tudjuk, ha bemegyünk egy boltba, ha felszállunk a buszra, ha iskolába járunk, milyen jogok illetnek meg minket. Pláne nem tudjuk, az ország dolgaiban, a kormánnyal szemben milyen jogaink vannak.
Ha nagyon tele a tökünk, akkor törni-zúzni akarunk. Akkor azt akarjuk, a másik pártban, politikai eszmében hívő pusztuljon, de minimum takarodjon. Holott a demokrácia nem erről szól. Az arról szól, hogy lehetek mindenféle oldali, hihetek amiben csak akarok, élhetek kedvem szerint. Én is, meg a többi tízmillió ember is. Persze, vannak korlátai a dolognak, de ezek általános társadalmi, erkölcsi és morális korlátok. Olyanok, amelyek minden emberre érvényesek mindenhol és mindenkor. Egy demokráciában nem akarom elharapni a másik ember torkát azért, mert ő más „izmusban” hisz, mint én. Vitázhatok vele, veszekedhetek is, de nem gyűlölhetem és nem akarhatom a vesztét.
A kormány dolga az, hogy megteremtse azt az ideális állapotot, amiben mindenki képes létezni és otthon érezni magát. Úgy kell egy kormánynak működnie, hogy minden társadalmi csoportra, még az egészen aprókra is tekintettel van és olyan kompromisszumokra törekszik, amelyet mindenki el tud fogadni. Ehhez egyeztetni, tárgyalni, alkudozni, lemondani és vitatkozni kell, hogy a végére senki ne érezze magát vesztesnek. Nem mondom, macerás, de a demokrácia már csak ilyen.
Ehhez képest mi nem akarunk politizálni, mert az olyan snassz. Meg különben is…A politizálás nem csupán jogunk. Kötelességünk is. Ha nem emeljük fel a szavunkat minden létező fórumon, ha nem megyünk el szavazni, ha nem követeljük vissza az alkalmazottól a lakáskulcsot, a bankkártyánkat és a cégünket, akkor idióták vagyunk. Ha engedjük, hogy a fél ország nyomorban éljen itt és most, ha elnézzük szó nélkül, hogy meglop, kirabol az alkalmazottunk, akkor úgy kell nekünk. Ha engedjük, hogy a „többség akarata” jelszóval földönfutóvá tegyék az országot, miközben néhány bűnöző dúsgazdagon kerül ki a buliból, hát akkor nem is érdemlünk jobbat. De ha ez megtörténik, nincs kire mutogatnunk. Önmagunk tettük ezt magunkkal, mert a nemtörődömség, a lustaság, az ostobaság erősebb volt, mint a demokrácia iránti vágyunk. Aki tenne valamit, azt vagy kiröhögjük, vagy legyintünk egyet, vagy meg sem halljuk. Van, aki itthon vonul emigrációba és van, aki megkerüli a korlátot (minket) és húz innen élhetőbb országba.
Ha vagyunk olyan hülyék, hogy eltűrjük az égbekiáltó rablásokat, ha tapsikolunk az agyament stadionoknak, miközben a fél ország nyomorog, akkor nincs segítség. Ha szó nélkül tűrjük, hogy egész falvak megélhetését vegyék el, mert a föld kell a haveroknak, akkor meg is kapjuk. Ha engedjük az államosításokat, a jogaink semmibe vételét, majd pedig elvételét, a szabad rablást, a politikai terrort, a megfélemlítési kísérleteket, a diktatúra lépésről lépésre való kiépítését, a bűnszervezet mindent behálózó terjedését, akkor azt is megkapjuk.Ha nem akarunk élni a jogainkkal, ha nem kell a szabadság, az életünk feletti döntés joga, a demokrácia, akkor azt senki nem fogja ránk erőltetni.
Ha azt mondjuk, hogy nincs mit tenni, úgyse rajtunk múlik, akkor ostobák vagyunk. Akkor jó helyen vagyunk. Idióták a szegénysoron. Az Unió országai döbbent értetlenséggel szemlélik azt, ami itt történik. Azt, hogy tűrjük. Nem is értik, miért engedjük. Mi meg bámulunk vissza, hogy hát miért nem jönnek már segíteni rajtunk? Miért nem mentenek meg?
Kitől? Önmagunktól?
Aki segíthet, az ott néz vissza a tükörben minden reggel. Mindenkire.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.