Ezek sem értem lopnak, hanem tőlem

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Nem mondom, hogy a tudjukkik nem loptak, csaltak, hazudtak. Mert de. Viszont ha én fideszes szavazó lennék, most feltenném magamnak a kérdést: mi a franc bajom volt nekem tulajdonképpen az elmúlt nyolc évvel? Mondjuk ezt a kérdést hat éve szinte minden nap feltehetném magamnak, ha akarnám. Igaz, fideszes szavazónál ez nem értetődik magától. Mert a fideszes szavazó csak a szépre emlékezik. Meg a rezsicsökkentésre.

Ennek ellenére elmagyarázhatná nekem valaki, lehetőleg egy fideszes szavazó, miért tűnik számára normálisnak az, hogy néhány ember ebben az országban naponta keres annyit, amennyit az átlagember két hónap alatt (se) vagy egy közmunkás közel fél év alatt alig? Ráadásul úgy, hogy az illető korábban háromnaponta kereste meg ugyanazt az összeget, amihez másoknak egy-két hónap is kevés. Ez onnan jutott eszembe, hogy az eddig 2 millió forintos bérplafonnal megalázott állami vezetők egyikének-másikának igen jól kezdődött ez az év. Amely év persze – Kósa Lajosul szólva – mindenkinek kivétel nélkül nagyon jó lesz és példátlan és soha nem volt még ennyire jó.

Ehhez képest a Magyar Posta vezérigazgatójának még ennél is sokkal jobb lesz. Ugyanis az eddigi szaros 2 millió helyett ezután 5 millióból kell valahogy kihúznia egyik hónapról a másikra. Hasonló drámában lesz része a Magyar Fejlesztési Bank vezérigazgatójának is. 4 millióból takarékoskodhat az Első Nemzeti Közműszolgáltató vezetője, és mindössze 3 misiből fedezheti a számláit és a megélhetését a Központi Adatgyűjtő és Feldolgozó feje. És mert megérdemlik, a kormány rendelete 20 százalékos prémiumot is biztosít számukra.

A Miniszterelnökség szerint a Postánál az indokolja a fizetésemeléseket, hogy a cég sikeresen és nyereségesen működik az új vezetés alatt. Az igazságosság jegyében a postai dolgozókról sem feledkeztek meg: miközben a vezérigazgató úr fizetését 150 százalékkal emelték, a mezei zöld ruhások 1-4%-os emelkedés mellett immár 128 ezer forintos bruttó bérminimumért húzhatják az igát. Meg a kis szekerüket. Meg a belüket. Eddig tartott a hír, innen jön a csodálkozás. Mert tény, hogy nevetséges kis milliók ezek a napi milliárdos tételekhez képest, amelyeknek kifürkészhetetlen útjait már olyannyira belefáradtunk követni, hogy inkább elfordítjuk a fejünket és leszarjuk.

De mégis, mennyire lehet sikeres és nyereséges egy (monopolhelyzetben lévő) állami cég ahhoz, hogy a vezető 38-szor vagy 50-szer akkora fizetésemelésben részesüljön, mint a mesebeli keményen dolgozó kisember? Perszehogy hatalmas felelősség, persze, hogyne lenne az. Sokkal nagyobb felelősség az irodából menedzselni, mint róni az utakat  a józsefvárosi gettóban -10 foktól + 45 fokig. De ugye arról a postáról beszélünk, ahol a miniszterelnöki levelek luxusáron való kézbesítése mellett drágább a csomagfeladás, mint a legtöbb futárcégnél, de legalább kétszer olyan lassú? Ahol még mindig kézzel töltjük a nyomtatványokat, ahol a postai alkalmazott kaparós sorsjegyeket és lakásbiztosítást próbál meg az emberre rásózni két befizetés között. És ahol – néhány szerencsésebb esetet leszámítva – kígyóznak a sorok, mintha segélycsomagot osztanának. Pedig dehogy.

A Magyar Posta, az összes állami közműszolgáltatóval együtt a velünk élő, lélegző de sajnos egyre inkább újraéledő szocializmus maradványait testesíti meg, ahol a vezérigazgató úr áldásos tevékenysége számunkra minden pénzt megér. Tudom, hogy a fideszes szavazó csak a szépre emlékezik, midőn a fülkeforradalom mámorában pillangót vizionált a rusnya hernyó helyett. Fölösleges emlékeztetni, hogy mivé lett a pillangó, de ha mégis:

„Nem tartom elfogadhatónak, hogy miközben az ország komoly kihívásokkal néz szembe, ma ezeknél az intézményeknél előfordulnak havi 4, 5, sőt, esetenként 7 millió forintos fizetések is” (Orbán Viktor, Országgyűlés, 2010. június 8.)  

Ha én fideszes szavazó lennék, fogalmam nincs hogyan tudnám megmagyarázni magamnak, hogy úgy átvert a bálványom 2010. június 8-án, hogy a népnemzeti jobban teljesítés adja most a másikat. Nem érteném, miért van az, hogy a mezei postás és a vezérigazgató fizetése között akkora szakadék húzódik, mint a Mariana-árok. Akkor se érteném, ha tudnám, hogy a mezei postásnak buli az élete: csak különféle papírokat dobálgat be postaládákba, miközben az egészséges életmód jegyében sokat van friss levegőn, sétál, biciklizik és semmiért nem fáj a feje. Ezzel szemben a vezérigazgató úrnak a gyötrelem és a kínszenvedés jutott: be van zárva egy egészségtelen irodába, egy egész állami monopólium nyomja vállait és kényelmetlen székében ülve görnyed a szerteágazó gondok fölé.

Akármilyen hithű fideszes szavazó is lennék, nehezen venné be a gyomrom, hogy míg a sikeres, tehetséges, magasan kvalifikált vezérigazgató úrhoz egy év alatt 36 millió forint béremelést vágott hozzá a kormány, én mindössze 30 ezerrel viszek haza többet az asszonynak. Bármekkora örömmel is töltene el mások gyarapodásának látványa, én már nem tudnám azzal meggyőzni magam, hogy én azért keresek keveset – én az ápolónő, a vasutas, a postás, az orvos – mert Gyurcsány a zsebemben turkált 8 évig, de majd a Fidesz most visszateszi, hogy több maradjon az én zsebemben. Csak hát nem kezdheti rögtön velem és nem is kezdheti el rögtön. De már csak pár évet kell aludni és minden visszakerül az én zsebembe.

Ha én fideszes szavazó lennék és már semmilyen kihívás nem állna előttem csak az, hogy kihúzzam a hónap végéig valahogy tescós párizsin, akkor most már kurvára feltenném magamnak a kérdést: nekem mindig csak az ő sikereiknek kell örülnöm, éhezve, fázva, húzva a belemet és a szimbolikus kis zöld szekeremet naponta? Én tényleg nem vagyok annyira sikeres, én nem teljesítek elég jól ahhoz, hogy ne mindig csak a másénak örüljek, az övéknek, ami kicsit az enyém is, mert végül is magyar és nemzeti?

Ha én fideszes szavazó lennék, akit úgy vertek át 2010-ben, hogy az állami vezetők csilliárdos bérplafonja adja most a másikat, akkor későre bár, de végre megérteném: ezek nem/sem értem lopnak, hanem tőlem.